Korábban aktív, de az angoltanítástól immáron nyugállományba vonult én, kíváncsian várta a mai angol nyílt napot az oviban. Marci egy ideje már énekelgette itthon, hogy dági-dági-mézsmázs-mózs (Doggy, doggy, where's my bone? Somebody stole it from your home! Who stole the bone? I stole the bone!), meg hogy Máj ném iz Marci, Máj ném iz Marci, Decc máj nééém. De hogy milyen lesz ez az angol, csak találgatni tudtam volna, azt meg minek?
A helyzet az, hogy Kinga néni irtó aranyos, kedves, és határozott! A gyerekek körbeültek a szőnyegen (Marcusom a szőnyeg közepén, úgy látszik a szélén nem jutott neki hely :) ), Kinga néni pedig elejétől-végéig csak angolul szólalt meg (imádom ezért!!!). Volt egy köszöntő-dal Daisy-vel (aki egy kis rózsaszín egér(?)), ennek során az új gyerekeket (a kicsiket) külön is köszöntötte. Aztán volt egy számolós rész, amikor Kinga néni először is kérdezgette a gyerekeket, hogy pl. milyen színűek voltak a kacsák, hány kacsa volt, stb. A nagyobb gyerekek tudtak is rá válaszolni, egész szépen!
Aztán mindig valaki más, szépen össze is számolta, hogy hány kacsa, ló, felhő, stb. van a képen. Marcusom is számolt! Egészen ötig! Angolul! Egyedül!!!! Segítség nélkül!!!!!! Hát, én majdnem lefordultam a székről nagy felfuvalkodottságomban, olyan büszke voltam (még majdnem meg is hatódtam! mi lesz anyák napján!?!?). Marcus időnként ki-kilesett rám, és én mindig nagyon büszkén és biztatóan mosolyogtam vissza rá!
Kinga néni nagyon ügyesen oldotta meg, hogy amikor a kicsiknek már kezdett lankadni a figyelme, akkor megint bedobott egy éneklős-mozgásos részt. Pl. volt az ujjszámolgatós ének (Where is Thumbkin?), amikor minden ujj egy-egy úr, aki eljön, köszön, aztán elköszön és elfut. Marci drágám próbálta követni, de az valahogy nem ment, hogy a megfelelő ujját szedje elő, és még a dalra is fókuszáljon. Úgyhogy az lett a vége, hogy amikor véget ért a dal, Marci megszámolta az ujjait, és közölte, hogy négy! :D
Aztán jött a bubble-gum játék (Bubble-gums, bubble-gums in a dish, how many pieces do you wish?), a gyerekeknek mondaniuk kellett egy számot, és annyi rágógumit kaptak a markukba. De gondolkodni kellett, mert egy számot csak egyszer lehetett mondani. Az eleje még könnyen ment, de ahogy fogytak a számok, egyre nehezebb volt olyan számot mondani, ami még nem volt. Végül csak a kilences maradt, itt Kinga néni megkérte a gyerekeket, aki tudja, melyik szám maradt ki, súgja a fülébe. :)) És volt aki tudta!!!! Olyan okosak ezek a gyerekek!!!
És végre-valahára, elérkezett a dági-dági játék (végre élőben is láthattam, hogyan játszák), és Marcuskám is sorra került - noha ő soha sem jelentkezett semmire, mégis szívesen részt vett mindenben, amit kértek tőle (külön köszönet Kinga néninek, hogy a nem aktívakra is odafigyel!). És milyen nagyon ügyesen mondta a kérdésre, hogy I stole the bone - a Dóri ki is találta, hogy Marci volt a csontlopó. És amikor Marci jött a sorra, hogy megkérdezze Who stole the bone?, nem kellett noszogatni, meg súgni neki, teljesen ösztönösen jött belőle a kérdés! :))) Aztán nem tudta, hogy ki az, hátrafordult, és úgy mondta: Levente? :D Kicsit mindenki mosolygott. Aztán gyorsan visszafutott a helyére! :)))
Végül jött az elköszönés, és a gyerekek nagyon-nagyon édesen énekeltek. Még mintha Marci is tátogott volna valamit. Számomra teljesen lenyűgöző, hogy az én örökmozgó, semmire sem összpontosító gyerekemet is jó fél órán keresztül oda lehetett szögezni a szőnyeghez, és figyelt, és koncentrált, és próbálkozott ő is. Istenem, ha csak egy kicsit többször tudna itthon is ilyen lenni! :((((
Szóval, újból megbizonyosodtam róla, hogy Marcuskám nagyon jó helyen van, és előre örülök neki, hogy Emese is jó helyre fog kerülni (és valószínűleg legalább egy évet együtt is fognak járni! na az érdekes lesz). Az óvónők már eddig is nagyon szimpatikusak voltak, és már Kinga nénivel is váltottam pár szót, de most még inkább belopta a szívembe magát. Hihetetlen, hogy már 20 éve(!!!) van itt az oviban, és mégis úgy bánik ezekkel a gyerekekkel, mintha most kezdte volna, szeretettel, örömmel, jókedvvel. Csak irigyelni tudom ezért. Hát, hiába, van, aki tanításra termett, és van aki nem. :) Asszem jól tettem, hogy otthagytam ezt a pályát, belőlem hiányzik ez a lelkesedés és önbizalom (vagy lehet, hogy a nem megfelelő környezet a Berzeviczyben kiölte belőlem?). Mindenesetre nagyon jó érzés látni, hogy hogyan bánnak a gyerekeinkkel, miket hoznak ki belőlük, és közben még jól is érzik magukat - gyerek is, felnőtt is, egyaránt!
Egyetlen rossz dolog volt csak, hogy az angol végeztével Marci rákezdett a "maradjittvelem", "nemenjel", "nagyonfogszhiányozni" slágerdalokra. Szegény Olívia alig bírta Marcust tartani, ő meg csak küzdött, hogy átvegyem, én meg roppant szar és genyó és rohadék anyának éreztem magam, amiért nem vettem ki Olívia néni kezéből (megjegyzem, Olívia néni igen határozottan fogta Marcit, ha meg is fordult volna a fejemben, akkor sem tudtam volna kicsavarni a kezéből, és ezért hálás vagyok neki!). Aztán puszik és elköszönés és egy kis biztatás, és már rohantam is, hogy el tudjak szökni. Jajj, ez a része borzasztó. De akkora élmény volt látni a gyerekeket, és köztük az ÉN Marcimat, ahogy óvodáskodik! :)))))
Roppant büszke vagyok erre a kis pocokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése