Anyatigris vérszagot fog

Emese bölcsibe beszoktatásának elején, pontosabban a 3. napján járunk, amikor is részemről már eléggé vegyes érzelmekkel viseltetek nevezett intézménnyel szemben. A bölcsi nagyon rendben van, gyönyörűen fel van újítva, nagyon klassz gyerekbarát a berendezés, csupa természetes anyagok, minőségi játékok. Ha jó az idő, a szabadban alszanak, és egyébként is sok időt töltenek az udvaron. A bölcsi nagyon jó helyen van, csendes, kertvárosi részen, messze a zajos és koszos főutaktól, az udvart egész délelőtt süti a nap. Az udvaron vonat, nyárra pancsolómedence, biciklik, lábbal hajtós kisautók, minicsúszda, labdák, nagy füves terület, álom az egész!

A gondozónők kedvesek. Ez a megszólítás viszont fáj. Az iskolában tanítónéni meg tanárnéni van (meg még jobb esetben Marika néni, meg Zsuzsa néni, meg Károly bácsi, stb.), az óvodában ovónő, illetve Éva néni és Olívia néni. A bölcsihez nem tudtak semmi jobbat kitalálni, mint a "kisgyermekgondozó", rövid nevén gondozónő. Nekem erről az állatkert jut eszembe, ott vannak gondozók. Egy bölcsődében, ahol kicsi gyerekekkel foglalkoznak ne gondozónők legyenek (még ha a dolguk csupán annyi is, hogy a rájuk bízott csemetéket gondozzák - de én remélem, hogy ennél azért többről van szó. Illetve tévednék?). Szóval, ez a gondozónő dolog picit fáj. De azért szerencsére itt is van Regina néni, meg Niki néni. Szerencsére ők kedvesek. Pontosabban Regina, Emese "gondozónője" (a férjjel megállapodtunk, hogy mi majd magunk közt bölcsinőknek hívjuk őket :P). Aranyos, kedves, segítőkész. És ránézésre egy tipikus bölcsész. Ami nem gond, hiszen egy bölcsődébe nem szükséges, hogy az ember magas amplitúdón pörögjön, sőt; hiszen a feladata az, hogy a kicsi gyerekekkel az ő szintjükön és tempójukban foglalkozzon, mégis ahogy már harmadik napja elnézem ezt a két nőt, ez a bölcsődei munka maga az agyhalál (nem csoda, hogy elegendő hozzá egy 130 órás OKJ-s tanfolyamot elvégezni. Ezzel nem lenézni akarom a munkát, sőt. Szerintem sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni - ha csupán azt vesszük, hogy egy mérlegképes könyvelői képzés 300 óra -, azt gondolom, hogy ahol gyerekekkel foglalkoznak, sokkal komolyabb előképzettségre lenne szükség!!!) Szóval, vissza a gondozónőkhöz. Niki, a "társgondozónő" már sokkal tartózkodóbb, és nem csak velem szemben, hanem a gyerekekkel is. Alig beszél, sosem kezdeményez a gyerekek felé, és noha nagyon türelmes ő is a gyerekekkel, nekem hiányzik a részéről egyfajta érzelmi gesztus, ami bizalmat kelt a gyerekben, és amitől biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy van kire számítania. Azt vettem észre, hogy ugyan két bölcsinő van a gyerekekkel a csoportban, de ésszerű okokból meg van határozva, hogy melyik gyerek kihez tartozik, és sajnos azt láttam, ha a másik gondozó gyerekét éri baj (sír, mert elvették a játékát, folyik az orra, bekakilt, elesett), akkor oda nem menne hozzá, hogy ellássa, de még akkor sem nagy elánnal, ha a gyerek saját gondozója éppen nincs a szobában. Ez nekem nagyon-nagyon furcsa volt. Lehet, hogy ezt direkte oktatják az OKJ-n, hogy nem szabad érzelmi kötődést kialakítani a gyerekekkel (NEM HISZEM!!!), de azért szerintem nekik is jobb lenne, ha nem csupán arról szólna a munkájuk, hogy a gyerekek után feszt pakolásznak, hanem arról, hogy a gyerekekkel közösen élnek meg élményeket. Tudom, hogy ez nehéz, hiszen lassan már 4 éve ezt csinálom itthon, és ha bölcsődei kisgyermekgondozó lennék, akkor gyed után valószínűleg SOSEM mennék vissza a bölcsibe dolgozni!!! De ezzel együtt én mérhetetlen csalódást éreztem, amiért ilyen nihil van a csoportban. Valószínűleg abból indulok ki, hogy Marci ovijában micsoda élet folyik, milyen kedvesek és közvetlenek az óvónők, és azzal együtt, hogy ők is megtartják a három lépés távolságot, a gyerekeknek nincs okuk panaszra érzelmi síkon sem. Sokszor látom, hogy az óvónők ölében egy-két kisgyerek ücsörög, beszélgetnek velük, nem csak önállóságra és iskolaérettségre készítik fel őket, hanem az érzelmeikkel is törődnek. A bölcsiben sajnos nem ezt látom. Nem mondom, hogy tutujgatni kell minden kishiszti után a gyereket, én sem teszem, de valahogy fáj a szívem, amikor azt látom, hogy az egyik kislányt ok nélkül bántották, vagy elvették a játékát, akkor azon kívül, hogy a bölcsinő rászól a másik gyerekre, aki a bajt csinálta, azzal már nem igazán foglalkozik, hogy a sírót is megvigasztalja, holott az idejébe pontosan beleférne az is. Már csak azért is, mert azon kívül, hogy a gyerekek után pakolnak feszt, meg 10 körül "itatás van" (erről még később szó lesz), illetve segítenek az öltözésben-vetkőzésben, pisilésben-pelenkacserében, úgy nagyon sok mindent nem csinálnak. Ezért is mondtam, hogy agyhalál ez a meló. Nem is értem, ha ilyen dög unalom, miért nem próbálják meg legalább élvezni? Nikit például még nem láttam, hogy rámosolygott volna egy gyerekre sem. Nihil, szörnyű.

Ja igen, az itatással az első napon szembesültem, amikor úgy 10 óra tájban a szomszéd szobából átszólt a bölcsinéni, hogy "Itatás!". Erre a mi gondozónőink szépen elővették az előre bekészített kancsót és a poharakat, és az étlap szerint 100%-os gyümiléből minden gyerek kapott egy-egy fél pohárnyit. Ez a tízórai és a délelőtti folyadék is egyben. (Ugyancsak az ovival összehasonlítva, ahol gyümölcs és zöldség a tízórai, illetve a gyerekek akkor isznak, amikor csak megszomjaznak, ez írtó fura volt.) Ez azért is érdekes, mert Emese egy korrektül autonóm lény lányka, és bizony, ha ő szomjas, akkor azt közli. Nos, mi a garancia arra, hogy ha Emesének a bölcsiben eszébe jut, hogy szomjas, akkor majd kap is inni? Miért nem lehet erre is egy kancsót rendszeresíteni bentre, vagy mennyiből állna kimenni a mosdóba (amitől csak egy ajtó választ el), és megitatni azt, aki szomjas??? Oké, hogy 2 ember van 12 kicsi gyerekre, és egynek mindenképpen felügyelni kell őket, de akkor ez tényleg menjen az egészség rovására? Nem hiszem, hogy az normális, hogy étkezésekkor kapnak 1-1 pohárka folyadékot, meg tízóraira még egy felet (ami nem mellesleg sűrű gyümölcslé, tehát édes, a szomjat nem oltja!?)

És akkor lassan elérkezünk az ebédhez is. Ma volt szerencsém végigülni az ebédet is Emese mellett. Paradicsomos káposzta volt, némi párolt csirkehusival. A lepottyant falatból ítélve nem volt rossz a táp, Emese szívesen meg is ette. Ami fura volt, hogy a gyerekek nem egyszerre ülnek az asztalhoz, hanem kettesével, és mire az utolsó páros is nekikezd a főzelékjének, addigra az elsők már a banánt eszik, érthető hát, ha Emese a főzelék felénél közölte, hogy ő már megette az egészet, és kér banánt. Arról nem beszélve, hogy aki nem eszi meg az ebédjét, vagy éppen bele sem kotor, azt nem nagyon győzködik, hogy egyen. Ha nem evett, hát nem evett, kész-pássz. Mehet aludni. Igen. Evés után rögtön aludni. Ez volt az, ami végképp kiverte nálam a biztosítékot. Meg is kérdeztem csodálkozva, hogy ebéd után nem mosnak kezet-arcot, és főképp fogat!?!?!? Regina válasza, hogy nem, csak reggeli után mosnak fogat. Ezt még kevésbé értettem, és újabb szemöldökhuzogatások közepette rákérdeztem, hogy ha már így van, nem fordítva kéne lennie, hogy inkább az ebéd után mossanak fogat, hiszen utána alvás jön, és a csukott szájban a nyál előemésztő segítségével szépen elkezdődik az ételmaradék mellett a fogak lebontása is. Arról meg nem is beszélve, hogy ha a bölcsi definiáltan az önállóságra nevelésről szól, akkor ebből az önállóságból miért hiányzik a fogmosás? Illetve, ha én a gyerekkel 5 hónapos kora óta vesződök a fogmosással, amihez már hozzá is szokott, és kétéves korára remélhetőleg már igénnyé is vált az alapvető higiénia, akkor azt a bölcsőde miért rombolja le??? Emesének van még 1,5 éve az oviig, ezalatt ennek az értelmetlen döntésnek hála simán szétrohadhatnak a fogai, és amit szépen felépítgettem itthon, azt majd három és fél évesen kezdhetjük újra az oviban. De azért ezt nem fogom ennyiben hagyni. A mi gyermekorvosunk jár a bölcsibe is, hetente kétszer is kimegy megvizsgálni a gyerekeket, és alkalomadtán ezt majd csak megkérdezem tőle, hogy nem lehetne-e ezzel valamit tenni, mert nagyon nem jól van ez így!

Az evésre visszatérve, azért sem örülök neki, hogy nem nagyon nógatják őket az evésnél, mert Emesém így is soványka (még nem kórosan ugyan), és félő, hogy ha nem figyelnek oda rá rendesen, akkor alig fog enni, ami aztán nem csak a testsúlyát veszélyezteti, hanem a fejlődését is visszavetheti.

Valószínűleg egyes fejezeteit ennek a dolognak túlreagálom, vagy kevésbé fontos dolgoknak tulajdonítok nagy jelentőséget. De azt szeretném, ha a (kényszerűségből) választott intézményben legalább az alapvető értékek meglennének, azok az alapvető igények kielégítődnének, amelyek egy kisgyerek fejlődésében fontosak, mind érzelmileg, mind fizikailag. Félek tőle, hogy hiába szép a bölcsi, meg van sószobája, meg napfényes udvara, ha a gyerek nem kapja meg azt a törődést, amire szüksége lenne. Sajnos azt látom, hogy közösség ide, vagy oda, jobban járnánk, ha Emese itthon maradhatna velem, ha anyagilag lenne rá lehetőség. Mint ahogy nincs, azt remélem, hogy csak én látom túl borúsan a helyzetet, és igazából nincs miért izgulni. De szeretném, ha a gyerekeim mindent megkapnának, amire szükségük van!!! Ez meg talán nem bűn?

Emese 2 éves!

Baromi közhelyes lennék, ha azzal kezdeném, hogy "hogy repül az idő", de a helyzet az, hogy baromira repül az idő! Emesém, aki még mindig egy kis töpörtyű, és a legkisebb (a méreteit tekintve meg aztán különösen) immáron 2 éves "nagylány" lett! Nagylány, aki beszél, kacag, viccelődik, járkál, rohangál, ugrabugrál, páros lábbal lépcsőről leugrál, babzsákba beleugrál, mindenhová felmászik, kirámol, rosszalkodik, csintalan, huncut, borrrrrrzasztó önfejű és borrrrrrrrzasztó cuki! :)

Emesém, aki kicsike még, aki nagyon anyás, aki imádja Marcit, akinek mindenkihez van egy kedves szava ("Hol jáltál?", "Szeletlet!", "Macuuuuusz"), aki bárkit levesz a lábáról (még engem is!), aki az oviban is kedvenc már most, aki bárkivel bárhol barátkozik, aki bátor (nem fél a sötétben, és még a sünit is megsimogatta!), aki néha akkorát esik, hogy csoda, hogy még mindene ép (kivéve a foga :S), aki egyedül jön a lépcsőn, váltott lábbal!, aki gyorsabban eszik, mint Marci (nem nehéz, mondjuk), aki állandóan csacsog, énekel, vagy üvölt dínóul, aki Dzsungel könyvét néz, Vakondot olvas, kirakózósik (ez Marci szava) és Legót épít (na jó, inkább szétszór).

Csajszi, akin még itt-ott látszódnak a bárnyhimlős pöttyök, és aki teljesen hihetően tagadja, hogy az imént éppen kakilt (csak az utána lebegő zöld illatfelhő buktatja le nyomban), és aki babát fürdet, öltöztet, vetkőztet, pelenkáz és etet (rögtön azután, hogy a kocsik, vonatok, gépek és egyéb fiús dolgok már kellőképpen kijátszásra kerültek), aki mindent maga próbál csinálni, aki hisztizni is nagyon tud, aki azért bújik is, ha úgy tartja kedve, aki egyedül eszik, pohárból iszik, csak a fránya ujjszopit nem akarja abbahagyni (főleg fáradtság és álmosság idején - de ennyi talán most még belefér!).

Pepém, aki 10-ig számol, aki Head and shoulders-t énekel, aki úgy bújócskázik, hogy nem buktatja le magát (mint egyes más fiúgyermekek a szűk környezetben), aki imád hancúrozni az ágyon (és folyton frászban vagyok, hogy leesik és mindenét kitöri), aki segít (locsolni, főzni, teregetni, port törölni, porszívózni, felmosni), aki sokat olvas, aki egy tanárnéni és a táblára ír, aki hagyja, hogy Macus mossa meg vacsi előtt a kezét, aki utál hajat mosni, aki imádja a kutyákat (és minden kutyát úgy hív: "Dóóóóótaaaaa"), akinek minden kérdésre kapásból a válasza: "Nentudooom" - majd mondja a választ, aki egy tündérpofa, akinek nagyon jó humorérzéke van, és aki közel-távol az egyetlen lány!

Szóval fenti lánygyermek kettő éves lett. És nemsokára bölcsis lesz, és akkor kezdődik majd az igazi haddelhadd! Sokszor eszembe jut, főleg a szülinap környékén, a születése napja, hogy mindent milyen könyvszerűen, flottul és gyorsan csinált! Hogy milyen picike volt és milyen ügyes volt már akkor. Hogy aztán mennyi bajom volt vele, hogy nem eszik eleget, nem eszik eleget, nem eszik eleget. Aztán kiderült, hogy eleget evett, csak ő ilyen picike és törékeny, és igazi kis nőcske! :) Ő volt az, aki türelemmel várta, hogy Marci mellett rá is sor kerüljön, aki tűrte és viselte a gyűrődést, amit Marci jelentett. Aki mindent szépen és okosan csinált továbbra is, és aki most már egy értelmes, szép és kedves kislánnyá cseperedett. És ilyenkor bűntudatom van, hogy sokkal, de sokkal több időt kellett volna / kellene vele is töltenem, hiszen legalább annyit ő is megérdemel, mint Marci. De talán (és ezzel nyugtatom magam), ő pont így van a helyén, hiszen azért az érdekérvényesítésével sosem volt gond, viszont Marcit megtanítja együtt játszani.

Nagy öröm Őnagysága az életünkben. És bár picit féltem tőle, hogy mit csinálok majd egy lánnyal, hiszen a lányok nyafkák és kényesek... Talán így is van, talán mégsem. Egy biztos, Emese se nem nyafka, se nem kényes. Ő egy ízig-vérig belevaló csajszi, és már előre remegek, mi lesz itt 14-16 év múlva, vagy talán még annyi sem... Remélem, barátok leszünk! :))

Isten éltessen, kis Pepém! Élj sokáig nagyon boldogan!!! :)

Pötyi baba 2: Pepe

Úgy örültem, hogy még a bölcsi előtt, a szünetben (gyk. munkábaállásom előtt) letudjuk a bárányhimlősséget, és már alig vártam, hogy Pepén is megjelenjenek a pöttyök. De csak vártunk és vártunk. Minden kis foltot, pöttyöt, bőrhibát pöttynek véltünk és ujjongtunk, mint a malac. De lassan már minden remény elfogyott, lassan a lappangási idő 3. hetébe léptünk volna, amikor napra pontosan két héttel az után, hogy Marci bepöttyösdött, Pepén is megjelent egy-két-három-tíz-húsz pötty. Üdvrivaj és örömtánc. Vééégreeee!!!! És mivel Marcival semmi gond nem volt, eseménytelenül és nyomtalanul múltak a pöttyök, optimistán, homeobogyókkal felfegyverkezve vártuk a pöttyöket.

Még aznap délután el is szaladtunk a dottinénihez, és a korábbi elkülönítős tapasztalatok után jól beöltöztettem a gyereket, vittünk Százlábút olvasni, és mérhetetlen türelmet és nyugalmat erőltettem magamra. És igen, sokat kellett várni, és igen, kurva hideg volt az elkülönítőben, és igen, bárányhimlő a diagnózis, és nem, dottinéni semmiféle homeopátiás szert nem ajánlott. Én meg nem kérdeztem, hanem önhatalmúlag elrendeltem a Rhus-Tox és Mezereum kúrát. Dottinéni annyi jótanáccsal szolgált, hogy ne adjak Pepére pelenkát, hogy a nedvességben nehogy elfertőződjenek a pöttyök, én meg jót mosolyogtam magamban, hogy ez meg milyen hülye és gyakorlatiatlan tanács már megint. Aztán facebook (a barátom) közvetítésével rájöttem, hogy ez esetben valóban dottinéni volt a bölcs, én meg a hülye, úgyhogy kisbugyikkal, több váltás trikóval és harisnyával vágtunk bele a bárányhimlő második felvonásába.

Pepémnek, aki a 23. élethónapját töltögette éppen befelé, tetszett a pelenka nélküli lét, ám ezt nem azzal hálálta meg, hogy tisztán tartotta magát, hanem azzal, hogy sportot űzött a bepisilésből (a bekakit valami isteni szerencse révén elég jól megúsztuk), és amikor negyed órán belül harmadszor cseréltem le rajta az összes göncöt, akkor úgy gondoltam, ha elfertőződik, hát elfertőződik, nekem ebből az öltöztetős játékból elegem van (mentségem, hogy ez már a pöttyösödés végefelé volt, azt hiszem, ezzel együtt is, magamhoz képest egész jól viseltem az egész hajcihőt). Viszont amikor visszavittem Pepét a dottinénihez, ő maga mondta, hogy milyen szépek a pelenkás részen a kiütések, látszik, hogy csak keveset volt rajta pelus, és meg is köszönte nekem. Úgy hízott a májam, meg minden testrészem, mint ahogy a karácsonyi zabaszezonban sem! :)

Megvallva az őszintét, kicsit kényelmes is volt ez a karantén. Reggel Apa vitte Macuskát az oviba, ezért nekem és Pepének nem kellett időre összekapni magunkat, így mindig volt idő egy kis rövid társasozásra Marcival. Jegyzem meg halkan, meg is látszott ez a reggeli renyheség, mert elcsúsztunk a reggelikkel, és halálra untuk magunkat itthon. De egyszerűen nem mertem kockáztatni a közlekedést, nem is annyira Pepe miatt (mert ő is elég jól viselte a betegséget, egy-két nyűgösebb, hőemelkedéses nap kivételével), hanem ki tudja, kinek passzoljuk át a bárányhimlő vírust, és még esetleg nagy bajt is okozhattunk volna, tudtunkon és akaratunkon kívül.

Ígyhát maradtunk itthon magunknak, egyedüli felüdülésem a délutánokban rejlett, amikor átjött anyós-após és egyedül mehettem Macuskáért, és így volt időnk egy kicsit kettesben lenni. Mert hogy minden rosszban van valami jó is, ugye?

Emese bárányhimlőjével kapcsolatban is próbáltam viccesre venni a figurát, és inkább örülni a pöttyöknek, hátha így a gyerek sem érzi ezt betegségnek, és nem a nyafi meg a nyüszi, hanem a büszkeség tölti el a sok pötty miatt. Az első nap (január 2.) estéjén még vihorogva és vigyorogva számolgattam a 20 db pöttyöt. Másnap este már 75-nél jártunk, ami reggelre 105 db-ra szökött fel. Amikor viszont ugyan ezen napon este már 390 pöttyöt számoltam össze, akkor feladtam a további számolgatást, csak adagoltam a Rhus-Tox-ot, a Fenistil cseppet, kentem a PoxClint és rendületlenül cserélgettem és mostam a pisis ruhákat. Itt a 400 pötty környékén meg-megjelent egy kis arcrángás a "mi-lesz-még-itt?" kérdés kapcsán, aztán nyeltünk egy nagyot, és nevetve folytattuk a küzdelmet a betegséggel.

És vagy azért, mert a homeobogyók ilyen jól hatottak, vagy az én gyerekeimben nincs viszketés-ideg, Emese is elvakart hegek nélkül úszta meg a himlőt (és az ő pöttyeit nézve örökre, mert ilyen mennyiségnél nincs az a bárányhimlő, ami enyhe lefolyás jelszóval később visszatér). Az ágyékán voltak igen nagy kiütések, meg az arcán néhány (abból 1-2 meg is maradt, egyrészt nem feltűnő helyen, másrészt meg akkor meg mi van!?). Mostanra meg (február 20), már ezek is alig látszódnak, úgyhogy mind időzítését, mind lefolyását tekintve szerencsések voltunk Marcinál is és Pepénél is.

És akkor a statisztika itt is:

- egyszerre előforduló legtöbb pötty: 390db, aztán feladtam a számolást (700 db-ra tippelek)

- lázas percek: egy hőemelkedéses este

- vakaródzással töltött percek: kb. 3

- rinyával töltött percek: 0

- elvakart pöttyök száma: 0

- bepisilések miatti átöltözések száma: 978

A pöttyösödés végéhez közeledve Emese egészen hozzászokott a zuhanyozáshoz, pedig az elején még végigordította azt a másfél percet, amíg a víz érte. A végén már kvázi szart rá, hogy vizezem-szappanozom-vizezem, csak rugdosta a vizet, meg a pancsiállatokat a vízben, meg rohangált a csúszásgátlón, amitől agylobot kaptam (és lelki szemeim előtt állandóan az lebegett, hogy a sebészeten ülünk valami elkülönítőben, arra várva, hogy összevarrják Pepe fürdőkád szélén összeroncsolódott testrészeit).

A dottinéninél is szerencsénk volt (újabb melegen felöltözés és könyvek bekészítése után), kb. 3 percet töltöttünk az elkülönítőben várakozással - ahol dottinéni közbenjárására időközben légtelenítették a radiátort, és befűtöttek, kb. 70 fokra! - Pepe is rendben volt, és még meg is dicsértek! :))))

Mindent egybevetve tehát továbbra is aszondom, marha szerencsések voltunk a bárányhimlővel, szövődménymentesen zárult mindkét gyereknél, gyorsan (Marcinál villámgyorsan), és jórészt maceramentesen megúsztuk. Mindenkinek ilyen bárányhimlősséget kívánunk, Isten áldásával! :))))

(Már csak azt tudnám, mihez kezdek a megmaradt PoxClinnel és Fenistil cseppel???)

Pötyi Baba 1: Marci

Két-három héttel az óvodai téli szünet előtt egyik reggel újra találkoztunk Katával az oviban, kiderült, hogy bárányhimlős volt. Felcsillant a remény, hogy hátha elkapják a gyerekek, és akkor még az előtt letudnám a 2x2 hét betegszabit, hogy újra munkába állnék. Aztán a karácsonyi ünnepség hetében egyre-másra dőltek ki a gyerekek az oviból, de Marci tartotta magát. Reméltem, hogy az ünnepségre még el tud majd menni, viszont a karácsonyi ünnepeket már pöttyösen töltjük. Nos, a pöttyösödés bejött, de sajnos egy nappal korábban érkezett, így Marci az ünnepségre már nem tudott elmenni. A szívem szakadt meg érte, és még ő vigasztalt: "Anyaaa, nem baaaj, majd megünnepeljük otthooon!!!" Olyan kis okos! :) (Mondjuk, még nem tudja, miről maradt le :D).

Ígyhát december 18-a tiszteletére Marci pontosan 18 pöttyel lett gazdagabb, másnapra viszont szerzett még 50 pontot a bárányhimlő-játékon, és így tovább. A csúcsot Szentestére értük el, akkor 178 db pötty díszítette Marcuskát (több volt rajta a dekor, mint a karifán! :D).

Az egész bárányhimlő alatt az egyetlen negatív élmény az orvosnál ért, aki lecseszett, hogy miért nem az elkülönítőben várakoztunk, mert a bárányhimlő annyira agresszívan fertőző betegség, hogy úgy is elkaphatják mások, hogy csupán egy légtérben vannak. Innentől kezdve ezért aztán sehova nem mertünk menni, a mi lelkünkön aztán ne száradjon senki pöttye! :))

Viszont, tudván, hogy Marci milyen rossz beteg, felkészültem mindenféle habbal, homeóbogyóval, cseppel, szódabikarbónával, vattapamacshegyekkel, és lázcsillapítóval. Ehhez képest a szűk 1 hét statisztikája a következő:

- egyszerre előforduló legtöbb pötty: 178 db,

- lázas percek: 0

- vakaródzással töltött percek: kb. 3

- rinyával töltött percek: 0

- elvakart pöttyök száma: 0

Vakaródzás csak átöltözéskor és fürdés után volt tapasztalható, de akkor is csak tényleg nagyon minimális mértékben, és a PoxClin valóban csodaszernek bizonyult. Árát tekintve jó lenne, ha nem kéne belőle újat venni Emesének! :D

Ma voltunk újra a dokinál, fél órát vártunk a hideg elkülönítőben, míg végül a dottinéni kijelentette, hogy Marci most már gyógyultnak tekinthető, van még rajta egy-két pörk, de már nem fertőz, és nagyon szépen jött ki ebből a betegségből. Még egy szaloncukrot is kapott, amiből totálisan elfelejtett megkínálni, de végtére ez neki járt, hiszen ő volt a hős és az ügyes, amiért ilyen szépen viselte ezt az egész herce-hurcát. Már csak abban bízom, hogy Marci a bárányhimlőt nem cseréli le megfázásra! :D

Fentiek alapján tehát mindenkinek olyan bárányhimlősséget kívánok, mint amit Marcival végigéltünk. Azt hiszem, ha nem a szünet alatt kell kibekkelnünk, amikor úgyis itthon vagyunk, akkor kicsit mérges lettem volna, hogy ezért a semmiségért kell itthon boldogítanunk egymást. Így viszont olyan hozadéka is volt ennek az egész macerának, hogy itthon, édes-négyesben tölthettük a karácsonyi ünnepeket, nyugodtan, kapkodásmentesen, öltözés-vetkőzés-elindulás-megérkezés körüli hiszti nélkül. Rengeteget legóztunk, játszottunk, pihentünk, és reggelente olykor még 9-ig is elheverészhettünk! :)))

Most már nincs más hátra, csak abban reménykedni, hogy Emike is hamar bepöttyösödik, és hasonló gyorsan és egyszerűen túljut rajta... (egyik nap volt is egy kis korai öröm, Emesén megjelent két pötty, ujjongtunk és pezsgőt bontottunk, de holnapra nyomtalanul eltűnt minden... végülis, van még szűk két hete :) )

Marci és a bizalom köre...

... Ahonnan ő ma kipottyant!

Már jó két hete (kábé), hogy reggelente nincs rinya az ovibamenés miatt, és az óvodában sem kell levakarni magamról a gyereket, és betuszkolni a csoportba, hanem vidáman és önként megy, mint egy igazi nagy ovis! Erre nagyon büszke vagyok, és még jobban örülök neki, hogy ezzel egy gond lekerült a vállamról, nem kell minden egyes reggel megfutni újra és újra és újra ugyan azokat a köröket, hogy miért kell oviba menni és miért jobb ott, mint otthon, stb.

De ma kaptunk helyette egy másik gondot, egy nagyobbat, ami már eddig is itt lappangott, tudtunk róla, de reméltük, hogy elmúlik, vagy megoldódik valahogy, de legalábbis a négy fal között marad. Hát nem így lett.

Marciból az oviban ma kitört az állat! De tényleg. Először is kezdte azzal, hogy összerugdosta, meg megtaposta a lányok játékait. Ez már önmagában baj, hiszen itthon sem tűrjük, hogy rongálja a játékait. Ám, amivel feltette az i-re a pontot, az az volt, hogy amikor ezért Zsuzsi néni rászólt, ő nem Marcihoz szokottan (értsd. jól nevelten és aranyosan) felfüggesztette ezen tevékenységét, hanem hozzávágott Zsuzsi nénihez egy dinót (még szerencse, hogy Zsuzsi néninek jók a reflexei, így sem őt, sem más kisgyereket nem talált el!!!), majd ütögetni kezdte, és hozzá úgy ordított vele, mint akinek elment az esze...

Amikor ezeket Zsuzsi néni elmesélte, úgy éreztem, menten megnyílik alattam a föld és én a fortyogó magmáig süllyedek. Köpni-nyelni nem tudtam. Mert ugyan ismerem Marcit, tudom én, hogy nem az a bűbáj-János, aminek az óvodában hiszik, de azért ilyen kirohanása itthon sem volt még!!! Előfordult, hogy köpködött, vagy csapkodott, vagy ütött, esetleg kikelt magából és kiabált dühében. De elég könnyen le lehetett állítani. De ilyet, hogy egy idegen felnőttel ilyet tegyen, az egész csoport láttára... Elképesztő!

Az egyik járulékos rossz az egészben, hogy Zsuzsi néni (aki egyébként feltétel nélkül imádta Marcit és mindig dicsérte, védte, és még ő jegyezte meg a napokban, hogy nagyon régen volt ilyen okos gyerek a csoportban) bizalma Marci irányában összeomlott. Mert, saját elmondása szerint, amióta az oviban dolgozik, ilyen viselkedést EGYETLEN gyerek sem engedett meg magának vele szemben, sem kicsi, sem nagy.

Korábban, még ősszel, Marcinak volt egy hasonló afférja Olívia nénivel, akkor is valahogyan sérült az ő (nem minden esetben jogos) igazságérzete, amit ő úgy torolt meg, hogy (amellett, hogy akkor is ordított), jól rácsapott Olívia néni fenekére. Én már akkor sem tudtam, mit szóljak ehhez az egészhez. Hiszen nem akartam azt sem, hogy az óvónő azt gondolja, hogy nem vagyunk közreműködőek, viszont azt sem tudtam, hogyan és miként "csesszem" le a gyereket amiatt, amit egyrészt órákkal korábban (dühkitörésében, amikor nem tud magáról) csinált, másrészt, az óvónővel közben lerendezték az ügyet, nem akartam nagyon bolygatni.

De most, amikor hazajött az apja, Marci issszonyatos fejmosást és hegyi beszédet kapott, miközben ott kuporgott az ölemben, és éreztem, hogy érti és felfogja, amiket az apjával mondunk neki, és éreztem, hogy szégyelli magát a történtek miatt (de mit várjon az ember egy 3,5 éves gyerektől!?!?!?). És közben potyogtak a könnyeim, mert sajnáltam a gyereket, szégyelltem magam, és kerestem a hibát, mit rontottunk el MI!?

És azóta sem értem, mi lehet ez Marcinál? Miért piszkálódik folyton? Miért ütöget másokat? Hogyan veszi a bátorságot, hogy így szembeszegüljön? Mi hiányzik az életéből? Mit nem adunk meg neki? Mit kellene máshogyan csinálnunk? Hogyan tudnék úgy több figyelmet adni neki, hogy az ne menjen sem Emese, sem más rovására? Hogyan lehetne lenyugtatni az állandóan izgő-mozgó, kíváncsi, kutató természetét? Hogyan űzzem el az unalmát, hogyan inspiráljam, hiszen sokszor az unalom miatt vergődik csak, de alig van pár dolog, amivel leköthető a figyelme... Mégiscsak pszichológusnál fogjuk végezni? Borzasztó elkeseredett vagyok miatta. Főképp azért, mert valóban egy átlagon felül értelmes gyerek, és egyszerűen vannak olyan dolgai, amivel nem tudunk mit kezdeni. Lehet, hogy pont a túlzott értelme a gátja!? Hogy az agya többre lenne képes, mint amit a teste megenged? Hány év még, amíg a teste utoléri az intellektusát? Utol fogja egyáltalán érni valaha? Vagy hamarabb kallódik el, és sütik rá a kezelhetetlen, magatartászavaros, figyelemhiányos bélyegzőt? Nem akarom, hogy a vidám, okos, vicces, és egyáltalán imádni való gyerekemből egy félresikerült felnőtt váljék, hogy megutálja magát, hogy megutálja az életet, hogy a zötyögve beinduló önbizalma összeomoljon... Hova forduljak? Mit tegyek? Hogyan fejlesszem? Mit csináljak...?????

Beszélő babák

Döbbenetes, hogy ezek a kis szarosok (= szeretett gyermekeim), hogy szippantják magukba a tudást! Pl. Emike még néhány hete minden mozdonyt Thomasnak (Tsza) hívott, és alig győztük magyarázni, hogy:

- Neeem, a piros mozdony nem Thomas, hanem az a James!

- Tsza!

- Nem, nem, az a James!

- Tsza!

- Emike, a Thomas kék, ez a mozdony piros, James-nek hívják!

- Tsza!

... stb.

De ma már simán van Dódon (Gordon), Dzsém (James), Dí-zel, a nagy kedvenc Dí-zel-tíííz, meg persze Tsza is! És félelmetes, hogy már ezen a szinten képes megkülönböztetni a mozdonyokat - ami egy átlagos felnőttnek viszont elég rendes fejtörést okoz! :D

A legújabb ismerős: Nátton! Akit mit Kisvakondnak ismerünk. Emike pár napja Kisvakonddal alszik, Kisvakonddal megyünk Marciért az oviba, és napközben is többször megeteti Kisvakondot a saját főztjével (néha a Babát is, de Baba mindig dob egy hátast, és úgy mondja, hogy Nyam-nyam-nyam!). Igaz, hogy Kisvakond még Vatton (Marci szerint a Vakond) korában érkezett a családba, de Marci egyöntetű ellenállást érzett mindenféle aranyos, szőrös, puha, és egyéb plüss és nemplüss állat irányában, így Vatton a plüssállat-elfekvőben találta magát. De most elérkezett az Ő nagy pillanata is, bevonult Emese ágyába!!! (Huhh, ettől én is sokkal jobban érzem magam, hiszen az tudott, hogy a tárgyaknak, de főképp a plüssállatoknak is van lelkük!)

Emese beszédfejlődésére igen nagy hatással van Marci! Az ember azt gondolná, hogy Marci mellett mindenki (még az enyém is) beszédfejlődése visszafelé halad, de Marci gondoskodik Emese korai fejlesztéséről azáltal, hogy "Emese mondd, hogy..."-t játszanak. Ez így néz ki:

- Emese, mondd, hogy ajtó!

- Aaató!?

- Most mondd, hogy asztal!

- Asztaa!?

- Most mondd, hogy szék!

- Szééé!?

- Most mondd, hogy katicabogár!

- Tutu-tete!?

- Anya, Emese azt mondta, hogy katicabogár!!

Azért igyekszünk a babajeleket megtartani, és továbbfejleszteni. Sokszor nagy segítség, hogy nem kell a fél világot végigkérdezgetni, mire kiderül, mit is akar a szentem, hanem simán mutatja a jól bejáratott jelet. A legelső jelek az enni-inni-vége(elégvolt) szentháromságra összpontosultak, ami máris minőségi ugrás volt az - aaah-aaah-aaah-hoz képest! (Marcinál nem jutottunk messze a jelelésben, mert az állandó EEETY-et hamarabb felváltotta a valódi beszéd. És nekem úgy tűnik, azóta sem hagyta abba, és egyfolytában csak beszél... :) )

Marci beszédről annyit kell jelen irományban megjegyezni, hogy a remekül kialakult magyar szókincse (ami szerintem magasról simán veri egy-egy felnőtt szókincsét!) mellé most bejött az óvodai angol tanulás. Marci pedig nagy örömmel és buzgalommal gyakorolja az angolon tanultakat (először óriási örömünkre és büszkeségünkre, majd néhány nap konstans dággi-dággi hallgatása után inkább bosszúságunkra!). Képes ugyanis akár egy álló órán keresztül énekelni a dággi-dággi-mézsmázsmózs-számbádi-fródit-frommájhóm dalt, és akkkkárhányszor javítom, ő annyiszor újra mézsmázsmózs-ol újra és újra és újra és újra. Rémes! Már megy a számolás 10-ig (ván, trú, stb.), és a veriztumpkin-veriztámpkin-hirájem-hirájem-hávárjútudéjszőr-veriverájtenkjú-ránövéj-ránövéj. Ezt néha felváltja néhány tízpercre a Lassan jár a csiga-biga, majd újra átcsap dággi-dággi-mézsmázsmózs-ba, meg egyéb rongyosra hallgatott dalocskába (pl. a Thomas erősen megrövidített és összezagyvált változatába). A minap pedig egy csiga-biga-gyere-ki folyam végére a Where is thumbkin dallamára ezt énekelte: Luuukács Kendeee, Luuukács Kendeee... Rémes! :)))

Erről jut eszembe, hogy alakulnak az ovis viszonyok is. Legalábbis olyan szintén, hogy amikor kirándulni mennek, és Marcit (kicsi lévén) párba rakják egy nagyobb gyerekkel (főképp lánnyal, mivel a lányok gondoskodóbbak, meg többen is vannak), és megkérdezem, miről beszélgetett a Dórival/Zitával, ő csak annyit mond, hogy semmiről, mert a fiú meg a lány nem passzol. (Remélem, ez az elképzelése azért majd még változik!!!) De pl. megtudtam, hogy a Balázzsal szoktak sínt építeni, és a Marcival henteregni, meg birkózni. Sőt, ezzel kapcsolatban az is kiderült, hogy a D.Marci otthon azt mondta az én egyszem fiamról, hogy "nagyon aranyos a kis Marci"!

Mindazonáltal Marcival egyre több afférem van a kérdés-válasz-válaszranemfigyelés okán, és már napi szinten többször veszünk ezen össze, hogy 1.) Ha kérdez valamit, figyeljen oda a válaszra (és ne kérdezze meg újra 2 perc múlva ugyan azt, és ne kérdezzen vissza háromszor, hogy mitmondtál??). 2.) Ha nem érdekli a válasz, akkor ne kérdezzen! 3.) Csak azért ne kérdezzen, hogy járjon a szája! 4.) Ha mondandója van, mondja, de ne adja a számba azokat a kérdéseket, amelyek az ő mondandóját hivatottak végszavazni. Nem és nem! Értem én, meg lassan kezdem elfogadni is, hogy Marci egy átlagos szintnél magasabb intellektussal rendelkezik, de engem erre senki nem készített fel!!! Most meg csak próbálom utol érni a szárnyaló gondolatait... És ez az, amitől 3 és fél éve folyamatosan fáradt vagyok...!

De visszakanyarodva Emeséhez, meg úgy általában a gyermek beszédelsajátítási folyamatához (és ekkor hőn szeretett Dr. Czeglédi Csaba tanszékvezetőm jut eszembe az ő language aquisition vesszőparipájával), elképesztő, hogy néhány hónap leforgása alatt az aaah-aaaah-aaah szintjéről eljutunk a többé-kevésbé már érthető szavakig (labda = babba, törölköző = töjö-töjö, pelenka = peluss-ka, káposzta = tátotta, és sorolhatnám), majd egy hirtelen ugrással a pár szavas és az összetett mondatok szintjére. Az óvodában döbbenek rá mindig, hogy nem telik bele sok idő, és már két karattyoló porontyom lesz, kapkodhatom majd a fejem, hova figyeljek. Valamint bízom abban is, hogy esetleg Marcinak csökken majd irányunkban a közléskényszere, és Emesével képes lesz értelmes beszélgetést folytatni.

Marcell in English!

Korábban aktív, de az angoltanítástól immáron nyugállományba vonult én, kíváncsian várta a mai angol nyílt napot az oviban. Marci egy ideje már énekelgette itthon, hogy dági-dági-mézsmázs-mózs (Doggy, doggy, where's my bone? Somebody stole it from your home! Who stole the bone? I stole the bone!), meg hogy Máj ném iz Marci, Máj ném iz Marci, Decc máj nééém. De hogy milyen lesz ez az angol, csak találgatni tudtam volna, azt meg minek?

A helyzet az, hogy Kinga néni irtó aranyos, kedves, és határozott! A gyerekek körbeültek a szőnyegen (Marcusom a szőnyeg közepén, úgy látszik a szélén nem jutott neki hely :) ), Kinga néni pedig elejétől-végéig csak angolul szólalt meg (imádom ezért!!!). Volt egy köszöntő-dal Daisy-vel (aki egy kis rózsaszín egér(?)), ennek során az új gyerekeket (a kicsiket) külön is köszöntötte. Aztán volt egy számolós rész, amikor Kinga néni először is kérdezgette a gyerekeket, hogy pl. milyen színűek voltak a kacsák, hány kacsa volt, stb. A nagyobb gyerekek tudtak is rá válaszolni, egész szépen!

Aztán mindig valaki más, szépen össze is számolta, hogy hány kacsa, ló, felhő, stb. van a képen. Marcusom is számolt! Egészen ötig! Angolul! Egyedül!!!! Segítség nélkül!!!!!! Hát, én majdnem lefordultam a székről nagy felfuvalkodottságomban, olyan büszke voltam (még majdnem meg is hatódtam! mi lesz anyák napján!?!?). Marcus időnként ki-kilesett rám, és én mindig nagyon büszkén és biztatóan mosolyogtam vissza rá!

Kinga néni nagyon ügyesen oldotta meg, hogy amikor a kicsiknek már kezdett lankadni a figyelme, akkor megint bedobott egy éneklős-mozgásos részt. Pl. volt az ujjszámolgatós ének (Where is Thumbkin?), amikor minden ujj egy-egy úr, aki eljön, köszön, aztán elköszön és elfut. Marci drágám próbálta követni, de az valahogy nem ment, hogy a megfelelő ujját szedje elő, és még a dalra is fókuszáljon. Úgyhogy az lett a vége, hogy amikor véget ért a dal, Marci megszámolta az ujjait, és közölte, hogy négy! :D

Aztán jött a bubble-gum játék (Bubble-gums, bubble-gums in a dish, how many pieces do you wish?), a gyerekeknek mondaniuk kellett egy számot, és annyi rágógumit kaptak a markukba. De gondolkodni kellett, mert egy számot csak egyszer lehetett mondani. Az eleje még könnyen ment, de ahogy fogytak a számok, egyre nehezebb volt olyan számot mondani, ami még nem volt. Végül csak a kilences maradt, itt Kinga néni megkérte a gyerekeket, aki tudja, melyik szám maradt ki, súgja a fülébe. :)) És volt aki tudta!!!! Olyan okosak ezek a gyerekek!!!

És végre-valahára, elérkezett a dági-dági játék (végre élőben is láthattam, hogyan játszák), és Marcuskám is sorra került - noha ő soha sem jelentkezett semmire, mégis szívesen részt vett mindenben, amit kértek tőle (külön köszönet Kinga néninek, hogy a nem aktívakra is odafigyel!). És milyen nagyon ügyesen mondta a kérdésre, hogy I stole the bone - a Dóri ki is találta, hogy Marci volt a csontlopó. És amikor Marci jött a sorra, hogy megkérdezze Who stole the bone?, nem kellett noszogatni, meg súgni neki, teljesen ösztönösen jött belőle a kérdés! :))) Aztán nem tudta, hogy ki az, hátrafordult, és úgy mondta: Levente? :D Kicsit mindenki mosolygott. Aztán gyorsan visszafutott a helyére! :)))

Végül jött az elköszönés, és a gyerekek nagyon-nagyon édesen énekeltek. Még mintha Marci is tátogott volna valamit. Számomra teljesen lenyűgöző, hogy az én örökmozgó, semmire sem összpontosító gyerekemet is jó fél órán keresztül oda lehetett szögezni a szőnyeghez, és figyelt, és koncentrált, és próbálkozott ő is. Istenem, ha csak egy kicsit többször tudna itthon is ilyen lenni! :((((

Szóval, újból megbizonyosodtam róla, hogy Marcuskám nagyon jó helyen van, és előre örülök neki, hogy Emese is jó helyre fog kerülni (és valószínűleg legalább egy évet együtt is fognak járni! na az érdekes lesz). Az óvónők már eddig is nagyon szimpatikusak voltak, és már Kinga nénivel is váltottam pár szót, de most még inkább belopta a szívembe magát. Hihetetlen, hogy már 20 éve(!!!) van itt az oviban, és mégis úgy bánik ezekkel a gyerekekkel, mintha most kezdte volna, szeretettel, örömmel, jókedvvel. Csak irigyelni tudom ezért. Hát, hiába, van, aki tanításra termett, és van aki nem. :) Asszem jól tettem, hogy otthagytam ezt a pályát, belőlem hiányzik ez a lelkesedés és önbizalom (vagy lehet, hogy a nem megfelelő környezet a Berzeviczyben kiölte belőlem?). Mindenesetre nagyon jó érzés látni, hogy hogyan bánnak a gyerekeinkkel, miket hoznak ki belőlük, és közben még jól is érzik magukat - gyerek is, felnőtt is, egyaránt!

Egyetlen rossz dolog volt csak, hogy az angol végeztével Marci rákezdett a "maradjittvelem", "nemenjel", "nagyonfogszhiányozni" slágerdalokra. Szegény Olívia alig bírta Marcust tartani, ő meg csak küzdött, hogy átvegyem, én meg roppant szar és genyó és rohadék anyának éreztem magam, amiért nem vettem ki Olívia néni kezéből (megjegyzem, Olívia néni igen határozottan fogta Marcit, ha meg is fordult volna a fejemben, akkor sem tudtam volna kicsavarni a kezéből, és ezért hálás vagyok neki!). Aztán puszik és elköszönés és egy kis biztatás, és már rohantam is, hogy el tudjak szökni. Jajj, ez a része borzasztó. De akkora élmény volt látni a gyerekeket, és köztük az ÉN Marcimat, ahogy óvodáskodik! :)))))

Roppant büszke vagyok erre a kis pocokra!