2013. március 20., szerda

Anyatigris vérszagot fog

Emese bölcsibe beszoktatásának elején, pontosabban a 3. napján járunk, amikor is részemről már eléggé vegyes érzelmekkel viseltetek nevezett intézménnyel szemben. A bölcsi nagyon rendben van, gyönyörűen fel van újítva, nagyon klassz gyerekbarát a berendezés, csupa természetes anyagok, minőségi játékok. Ha jó az idő, a szabadban alszanak, és egyébként is sok időt töltenek az udvaron. A bölcsi nagyon jó helyen van, csendes, kertvárosi részen, messze a zajos és koszos főutaktól, az udvart egész délelőtt süti a nap. Az udvaron vonat, nyárra pancsolómedence, biciklik, lábbal hajtós kisautók, minicsúszda, labdák, nagy füves terület, álom az egész!

A gondozónők kedvesek. Ez a megszólítás viszont fáj. Az iskolában tanítónéni meg tanárnéni van (meg még jobb esetben Marika néni, meg Zsuzsa néni, meg Károly bácsi, stb.), az óvodában ovónő, illetve Éva néni és Olívia néni. A bölcsihez nem tudtak semmi jobbat kitalálni, mint a "kisgyermekgondozó", rövid nevén gondozónő. Nekem erről az állatkert jut eszembe, ott vannak gondozók. Egy bölcsődében, ahol kicsi gyerekekkel foglalkoznak ne gondozónők legyenek (még ha a dolguk csupán annyi is, hogy a rájuk bízott csemetéket gondozzák - de én remélem, hogy ennél azért többről van szó. Illetve tévednék?). Szóval, ez a gondozónő dolog picit fáj. De azért szerencsére itt is van Regina néni, meg Niki néni. Szerencsére ők kedvesek. Pontosabban Regina, Emese "gondozónője" (a férjjel megállapodtunk, hogy mi majd magunk közt bölcsinőknek hívjuk őket :P). Aranyos, kedves, segítőkész. És ránézésre egy tipikus bölcsész. Ami nem gond, hiszen egy bölcsődébe nem szükséges, hogy az ember magas amplitúdón pörögjön, sőt; hiszen a feladata az, hogy a kicsi gyerekekkel az ő szintjükön és tempójukban foglalkozzon, mégis ahogy már harmadik napja elnézem ezt a két nőt, ez a bölcsődei munka maga az agyhalál (nem csoda, hogy elegendő hozzá egy 130 órás OKJ-s tanfolyamot elvégezni. Ezzel nem lenézni akarom a munkát, sőt. Szerintem sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni - ha csupán azt vesszük, hogy egy mérlegképes könyvelői képzés 300 óra -, azt gondolom, hogy ahol gyerekekkel foglalkoznak, sokkal komolyabb előképzettségre lenne szükség!!!) Szóval, vissza a gondozónőkhöz. Niki, a "társgondozónő" már sokkal tartózkodóbb, és nem csak velem szemben, hanem a gyerekekkel is. Alig beszél, sosem kezdeményez a gyerekek felé, és noha nagyon türelmes ő is a gyerekekkel, nekem hiányzik a részéről egyfajta érzelmi gesztus, ami bizalmat kelt a gyerekben, és amitől biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy van kire számítania. Azt vettem észre, hogy ugyan két bölcsinő van a gyerekekkel a csoportban, de ésszerű okokból meg van határozva, hogy melyik gyerek kihez tartozik, és sajnos azt láttam, ha a másik gondozó gyerekét éri baj (sír, mert elvették a játékát, folyik az orra, bekakilt, elesett), akkor oda nem menne hozzá, hogy ellássa, de még akkor sem nagy elánnal, ha a gyerek saját gondozója éppen nincs a szobában. Ez nekem nagyon-nagyon furcsa volt. Lehet, hogy ezt direkte oktatják az OKJ-n, hogy nem szabad érzelmi kötődést kialakítani a gyerekekkel (NEM HISZEM!!!), de azért szerintem nekik is jobb lenne, ha nem csupán arról szólna a munkájuk, hogy a gyerekek után feszt pakolásznak, hanem arról, hogy a gyerekekkel közösen élnek meg élményeket. Tudom, hogy ez nehéz, hiszen lassan már 4 éve ezt csinálom itthon, és ha bölcsődei kisgyermekgondozó lennék, akkor gyed után valószínűleg SOSEM mennék vissza a bölcsibe dolgozni!!! De ezzel együtt én mérhetetlen csalódást éreztem, amiért ilyen nihil van a csoportban. Valószínűleg abból indulok ki, hogy Marci ovijában micsoda élet folyik, milyen kedvesek és közvetlenek az óvónők, és azzal együtt, hogy ők is megtartják a három lépés távolságot, a gyerekeknek nincs okuk panaszra érzelmi síkon sem. Sokszor látom, hogy az óvónők ölében egy-két kisgyerek ücsörög, beszélgetnek velük, nem csak önállóságra és iskolaérettségre készítik fel őket, hanem az érzelmeikkel is törődnek. A bölcsiben sajnos nem ezt látom. Nem mondom, hogy tutujgatni kell minden kishiszti után a gyereket, én sem teszem, de valahogy fáj a szívem, amikor azt látom, hogy az egyik kislányt ok nélkül bántották, vagy elvették a játékát, akkor azon kívül, hogy a bölcsinő rászól a másik gyerekre, aki a bajt csinálta, azzal már nem igazán foglalkozik, hogy a sírót is megvigasztalja, holott az idejébe pontosan beleférne az is. Már csak azért is, mert azon kívül, hogy a gyerekek után pakolnak feszt, meg 10 körül "itatás van" (erről még később szó lesz), illetve segítenek az öltözésben-vetkőzésben, pisilésben-pelenkacserében, úgy nagyon sok mindent nem csinálnak. Ezért is mondtam, hogy agyhalál ez a meló. Nem is értem, ha ilyen dög unalom, miért nem próbálják meg legalább élvezni? Nikit például még nem láttam, hogy rámosolygott volna egy gyerekre sem. Nihil, szörnyű.

Ja igen, az itatással az első napon szembesültem, amikor úgy 10 óra tájban a szomszéd szobából átszólt a bölcsinéni, hogy "Itatás!". Erre a mi gondozónőink szépen elővették az előre bekészített kancsót és a poharakat, és az étlap szerint 100%-os gyümiléből minden gyerek kapott egy-egy fél pohárnyit. Ez a tízórai és a délelőtti folyadék is egyben. (Ugyancsak az ovival összehasonlítva, ahol gyümölcs és zöldség a tízórai, illetve a gyerekek akkor isznak, amikor csak megszomjaznak, ez írtó fura volt.) Ez azért is érdekes, mert Emese egy korrektül autonóm lény lányka, és bizony, ha ő szomjas, akkor azt közli. Nos, mi a garancia arra, hogy ha Emesének a bölcsiben eszébe jut, hogy szomjas, akkor majd kap is inni? Miért nem lehet erre is egy kancsót rendszeresíteni bentre, vagy mennyiből állna kimenni a mosdóba (amitől csak egy ajtó választ el), és megitatni azt, aki szomjas??? Oké, hogy 2 ember van 12 kicsi gyerekre, és egynek mindenképpen felügyelni kell őket, de akkor ez tényleg menjen az egészség rovására? Nem hiszem, hogy az normális, hogy étkezésekkor kapnak 1-1 pohárka folyadékot, meg tízóraira még egy felet (ami nem mellesleg sűrű gyümölcslé, tehát édes, a szomjat nem oltja!?)

És akkor lassan elérkezünk az ebédhez is. Ma volt szerencsém végigülni az ebédet is Emese mellett. Paradicsomos káposzta volt, némi párolt csirkehusival. A lepottyant falatból ítélve nem volt rossz a táp, Emese szívesen meg is ette. Ami fura volt, hogy a gyerekek nem egyszerre ülnek az asztalhoz, hanem kettesével, és mire az utolsó páros is nekikezd a főzelékjének, addigra az elsők már a banánt eszik, érthető hát, ha Emese a főzelék felénél közölte, hogy ő már megette az egészet, és kér banánt. Arról nem beszélve, hogy aki nem eszi meg az ebédjét, vagy éppen bele sem kotor, azt nem nagyon győzködik, hogy egyen. Ha nem evett, hát nem evett, kész-pássz. Mehet aludni. Igen. Evés után rögtön aludni. Ez volt az, ami végképp kiverte nálam a biztosítékot. Meg is kérdeztem csodálkozva, hogy ebéd után nem mosnak kezet-arcot, és főképp fogat!?!?!? Regina válasza, hogy nem, csak reggeli után mosnak fogat. Ezt még kevésbé értettem, és újabb szemöldökhuzogatások közepette rákérdeztem, hogy ha már így van, nem fordítva kéne lennie, hogy inkább az ebéd után mossanak fogat, hiszen utána alvás jön, és a csukott szájban a nyál előemésztő segítségével szépen elkezdődik az ételmaradék mellett a fogak lebontása is. Arról meg nem is beszélve, hogy ha a bölcsi definiáltan az önállóságra nevelésről szól, akkor ebből az önállóságból miért hiányzik a fogmosás? Illetve, ha én a gyerekkel 5 hónapos kora óta vesződök a fogmosással, amihez már hozzá is szokott, és kétéves korára remélhetőleg már igénnyé is vált az alapvető higiénia, akkor azt a bölcsőde miért rombolja le??? Emesének van még 1,5 éve az oviig, ezalatt ennek az értelmetlen döntésnek hála simán szétrohadhatnak a fogai, és amit szépen felépítgettem itthon, azt majd három és fél évesen kezdhetjük újra az oviban. De azért ezt nem fogom ennyiben hagyni. A mi gyermekorvosunk jár a bölcsibe is, hetente kétszer is kimegy megvizsgálni a gyerekeket, és alkalomadtán ezt majd csak megkérdezem tőle, hogy nem lehetne-e ezzel valamit tenni, mert nagyon nem jól van ez így!

Az evésre visszatérve, azért sem örülök neki, hogy nem nagyon nógatják őket az evésnél, mert Emesém így is soványka (még nem kórosan ugyan), és félő, hogy ha nem figyelnek oda rá rendesen, akkor alig fog enni, ami aztán nem csak a testsúlyát veszélyezteti, hanem a fejlődését is visszavetheti.

Valószínűleg egyes fejezeteit ennek a dolognak túlreagálom, vagy kevésbé fontos dolgoknak tulajdonítok nagy jelentőséget. De azt szeretném, ha a (kényszerűségből) választott intézményben legalább az alapvető értékek meglennének, azok az alapvető igények kielégítődnének, amelyek egy kisgyerek fejlődésében fontosak, mind érzelmileg, mind fizikailag. Félek tőle, hogy hiába szép a bölcsi, meg van sószobája, meg napfényes udvara, ha a gyerek nem kapja meg azt a törődést, amire szüksége lenne. Sajnos azt látom, hogy közösség ide, vagy oda, jobban járnánk, ha Emese itthon maradhatna velem, ha anyagilag lenne rá lehetőség. Mint ahogy nincs, azt remélem, hogy csak én látom túl borúsan a helyzetet, és igazából nincs miért izgulni. De szeretném, ha a gyerekeim mindent megkapnának, amire szükségük van!!! Ez meg talán nem bűn?

2013. február 27., szerda

Emese 2 éves!

Baromi közhelyes lennék, ha azzal kezdeném, hogy "hogy repül az idő", de a helyzet az, hogy baromira repül az idő! Emesém, aki még mindig egy kis töpörtyű, és a legkisebb (a méreteit tekintve meg aztán különösen) immáron 2 éves "nagylány" lett! Nagylány, aki beszél, kacag, viccelődik, járkál, rohangál, ugrabugrál, páros lábbal lépcsőről leugrál, babzsákba beleugrál, mindenhová felmászik, kirámol, rosszalkodik, csintalan, huncut, borrrrrrzasztó önfejű és borrrrrrrrzasztó cuki! :)

Emesém, aki kicsike még, aki nagyon anyás, aki imádja Marcit, akinek mindenkihez van egy kedves szava ("Hol jáltál?", "Szeletlet!", "Macuuuuusz"), aki bárkit levesz a lábáról (még engem is!), aki az oviban is kedvenc már most, aki bárkivel bárhol barátkozik, aki bátor (nem fél a sötétben, és még a sünit is megsimogatta!), aki néha akkorát esik, hogy csoda, hogy még mindene ép (kivéve a foga :S), aki egyedül jön a lépcsőn, váltott lábbal!, aki gyorsabban eszik, mint Marci (nem nehéz, mondjuk), aki állandóan csacsog, énekel, vagy üvölt dínóul, aki Dzsungel könyvét néz, Vakondot olvas, kirakózósik (ez Marci szava) és Legót épít (na jó, inkább szétszór).

Csajszi, akin még itt-ott látszódnak a bárnyhimlős pöttyök, és aki teljesen hihetően tagadja, hogy az imént éppen kakilt (csak az utána lebegő zöld illatfelhő buktatja le nyomban), és aki babát fürdet, öltöztet, vetkőztet, pelenkáz és etet (rögtön azután, hogy a kocsik, vonatok, gépek és egyéb fiús dolgok már kellőképpen kijátszásra kerültek), aki mindent maga próbál csinálni, aki hisztizni is nagyon tud, aki azért bújik is, ha úgy tartja kedve, aki egyedül eszik, pohárból iszik, csak a fránya ujjszopit nem akarja abbahagyni (főleg fáradtság és álmosság idején - de ennyi talán most még belefér!).

Pepém, aki 10-ig számol, aki Head and shoulders-t énekel, aki úgy bújócskázik, hogy nem buktatja le magát (mint egyes más fiúgyermekek a szűk környezetben), aki imád hancúrozni az ágyon (és folyton frászban vagyok, hogy leesik és mindenét kitöri), aki segít (locsolni, főzni, teregetni, port törölni, porszívózni, felmosni), aki sokat olvas, aki egy tanárnéni és a táblára ír, aki hagyja, hogy Macus mossa meg vacsi előtt a kezét, aki utál hajat mosni, aki imádja a kutyákat (és minden kutyát úgy hív: "Dóóóóótaaaaa"), akinek minden kérdésre kapásból a válasza: "Nentudooom" - majd mondja a választ, aki egy tündérpofa, akinek nagyon jó humorérzéke van, és aki közel-távol az egyetlen lány!

Szóval fenti lánygyermek kettő éves lett. És nemsokára bölcsis lesz, és akkor kezdődik majd az igazi haddelhadd! Sokszor eszembe jut, főleg a szülinap környékén, a születése napja, hogy mindent milyen könyvszerűen, flottul és gyorsan csinált! Hogy milyen picike volt és milyen ügyes volt már akkor. Hogy aztán mennyi bajom volt vele, hogy nem eszik eleget, nem eszik eleget, nem eszik eleget. Aztán kiderült, hogy eleget evett, csak ő ilyen picike és törékeny, és igazi kis nőcske! :) Ő volt az, aki türelemmel várta, hogy Marci mellett rá is sor kerüljön, aki tűrte és viselte a gyűrődést, amit Marci jelentett. Aki mindent szépen és okosan csinált továbbra is, és aki most már egy értelmes, szép és kedves kislánnyá cseperedett. És ilyenkor bűntudatom van, hogy sokkal, de sokkal több időt kellett volna / kellene vele is töltenem, hiszen legalább annyit ő is megérdemel, mint Marci. De talán (és ezzel nyugtatom magam), ő pont így van a helyén, hiszen azért az érdekérvényesítésével sosem volt gond, viszont Marcit megtanítja együtt játszani.

Nagy öröm Őnagysága az életünkben. És bár picit féltem tőle, hogy mit csinálok majd egy lánnyal, hiszen a lányok nyafkák és kényesek... Talán így is van, talán mégsem. Egy biztos, Emese se nem nyafka, se nem kényes. Ő egy ízig-vérig belevaló csajszi, és már előre remegek, mi lesz itt 14-16 év múlva, vagy talán még annyi sem... Remélem, barátok leszünk! :))

Isten éltessen, kis Pepém! Élj sokáig nagyon boldogan!!! :)


2013. február 20., szerda

Pötyi baba 2: Pepe

Úgy örültem, hogy még a bölcsi előtt, a szünetben (gyk. munkábaállásom előtt) letudjuk a bárányhimlősséget, és már alig vártam, hogy Pepén is megjelenjenek a pöttyök. De csak vártunk és vártunk. Minden kis foltot, pöttyöt, bőrhibát pöttynek véltünk és ujjongtunk, mint a malac. De lassan már minden remény elfogyott, lassan a lappangási idő 3. hetébe léptünk volna, amikor napra pontosan két héttel az után, hogy Marci bepöttyösdött, Pepén is megjelent egy-két-három-tíz-húsz pötty. Üdvrivaj és örömtánc. Vééégreeee!!!! És mivel Marcival semmi gond nem volt, eseménytelenül és nyomtalanul múltak a pöttyök, optimistán, homeobogyókkal felfegyverkezve vártuk a pöttyöket.

Még aznap délután el is szaladtunk a dottinénihez, és a korábbi elkülönítős tapasztalatok után jól beöltöztettem a gyereket, vittünk Százlábút olvasni, és mérhetetlen türelmet és nyugalmat erőltettem magamra. És igen, sokat kellett várni, és igen, kurva hideg volt az elkülönítőben, és igen, bárányhimlő a diagnózis, és nem, dottinéni semmiféle homeopátiás szert nem ajánlott. Én meg nem kérdeztem, hanem önhatalmúlag elrendeltem a Rhus-Tox és Mezereum kúrát. Dottinéni annyi jótanáccsal szolgált, hogy ne adjak Pepére pelenkát, hogy a nedvességben nehogy elfertőződjenek a pöttyök, én meg jót mosolyogtam magamban, hogy ez meg milyen hülye és gyakorlatiatlan tanács már megint. Aztán facebook (a barátom) közvetítésével rájöttem, hogy ez esetben valóban dottinéni volt a bölcs, én meg a hülye, úgyhogy kisbugyikkal, több váltás trikóval és harisnyával vágtunk bele a bárányhimlő második felvonásába.

Pepémnek, aki a 23. élethónapját töltögette éppen befelé, tetszett a pelenka nélküli lét, ám ezt nem azzal hálálta meg, hogy tisztán tartotta magát, hanem azzal, hogy sportot űzött a bepisilésből (a bekakit valami isteni szerencse révén elég jól megúsztuk), és amikor negyed órán belül harmadszor cseréltem le rajta az összes göncöt, akkor úgy gondoltam, ha elfertőződik, hát elfertőződik, nekem ebből az öltöztetős játékból elegem van (mentségem, hogy ez már a pöttyösödés végefelé volt, azt hiszem, ezzel együtt is, magamhoz képest egész jól viseltem az egész hajcihőt). Viszont amikor visszavittem Pepét a dottinénihez, ő maga mondta, hogy milyen szépek a pelenkás részen a kiütések, látszik, hogy csak keveset volt rajta pelus, és meg is köszönte nekem. Úgy hízott a májam, meg minden testrészem, mint ahogy a karácsonyi zabaszezonban sem! :)

Megvallva az őszintét, kicsit kényelmes is volt ez a karantén. Reggel Apa vitte Macuskát az oviba, ezért nekem és Pepének nem kellett időre összekapni magunkat, így mindig volt idő egy kis rövid társasozásra Marcival. Jegyzem meg halkan, meg is látszott ez a reggeli renyheség, mert elcsúsztunk a reggelikkel, és halálra untuk magunkat itthon. De egyszerűen nem mertem kockáztatni a közlekedést, nem is annyira Pepe miatt (mert ő is elég jól viselte a betegséget, egy-két nyűgösebb, hőemelkedéses nap kivételével), hanem ki tudja, kinek passzoljuk át a bárányhimlő vírust, és még esetleg nagy bajt is okozhattunk volna, tudtunkon és akaratunkon kívül.

Ígyhát maradtunk itthon magunknak, egyedüli felüdülésem a délutánokban rejlett, amikor átjött anyós-após és egyedül mehettem Macuskáért, és így volt időnk egy kicsit kettesben lenni. Mert hogy minden rosszban van valami jó is, ugye?

Emese bárányhimlőjével kapcsolatban is próbáltam viccesre venni a figurát, és inkább örülni a pöttyöknek, hátha így a gyerek sem érzi ezt betegségnek, és nem a nyafi meg a nyüszi, hanem a büszkeség tölti el a sok pötty miatt. Az első nap (január 2.) estéjén még vihorogva és vigyorogva számolgattam a 20 db pöttyöt. Másnap este már 75-nél jártunk, ami reggelre 105 db-ra szökött fel. Amikor viszont ugyan ezen napon este már 390 pöttyöt számoltam össze, akkor feladtam a további számolgatást, csak adagoltam a Rhus-Tox-ot, a Fenistil cseppet, kentem a PoxClint és rendületlenül cserélgettem és mostam a pisis ruhákat. Itt a 400 pötty környékén meg-megjelent egy kis arcrángás a "mi-lesz-még-itt?" kérdés kapcsán, aztán nyeltünk egy nagyot, és nevetve folytattuk a küzdelmet a betegséggel.

És vagy azért, mert a homeobogyók ilyen jól hatottak, vagy az én gyerekeimben nincs viszketés-ideg, Emese is elvakart hegek nélkül úszta meg a himlőt (és az ő pöttyeit nézve örökre, mert ilyen mennyiségnél nincs az a bárányhimlő, ami enyhe lefolyás jelszóval később visszatér). Az ágyékán voltak igen nagy kiütések, meg az arcán néhány (abból 1-2 meg is maradt, egyrészt nem feltűnő helyen, másrészt meg akkor meg mi van!?). Mostanra meg (február 20), már ezek is alig látszódnak, úgyhogy mind időzítését, mind lefolyását tekintve szerencsések voltunk Marcinál is és Pepénél is.

És akkor a statisztika itt is:
- egyszerre előforduló legtöbb pötty: 390db, aztán feladtam a számolást (700 db-ra tippelek)
- lázas percek: egy hőemelkedéses este
- vakaródzással töltött percek: kb. 3
- rinyával töltött percek: 0
- elvakart pöttyök száma: 0
- bepisilések miatti átöltözések száma: 978

A pöttyösödés végéhez közeledve Emese egészen hozzászokott a zuhanyozáshoz, pedig az elején még végigordította azt a másfél percet, amíg a víz érte. A végén már kvázi szart rá, hogy vizezem-szappanozom-vizezem, csak rugdosta a vizet, meg a pancsiállatokat a vízben, meg rohangált a csúszásgátlón, amitől agylobot kaptam (és lelki szemeim előtt állandóan az lebegett, hogy a sebészeten ülünk valami elkülönítőben, arra várva, hogy összevarrják Pepe fürdőkád szélén összeroncsolódott testrészeit).

A dottinéninél is szerencsénk volt (újabb melegen felöltözés és könyvek bekészítése után), kb. 3 percet töltöttünk az elkülönítőben várakozással - ahol dottinéni közbenjárására időközben légtelenítették a radiátort, és befűtöttek, kb. 70 fokra! - Pepe is rendben volt, és még meg is dicsértek! :))))

Mindent egybevetve tehát továbbra is aszondom, marha szerencsések voltunk a bárányhimlővel, szövődménymentesen zárult mindkét gyereknél, gyorsan (Marcinál villámgyorsan), és jórészt maceramentesen megúsztuk. Mindenkinek ilyen bárányhimlősséget kívánunk, Isten áldásával! :))))

(Már csak azt tudnám, mihez kezdek a megmaradt PoxClinnel és Fenistil cseppel???)