Pötyi Baba 1: Marci

Két-három héttel az óvodai téli szünet előtt egyik reggel újra találkoztunk Katával az oviban, kiderült, hogy bárányhimlős volt. Felcsillant a remény, hogy hátha elkapják a gyerekek, és akkor még az előtt letudnám a 2x2 hét betegszabit, hogy újra munkába állnék. Aztán a karácsonyi ünnepség hetében egyre-másra dőltek ki a gyerekek az oviból, de Marci tartotta magát. Reméltem, hogy az ünnepségre még el tud majd menni, viszont a karácsonyi ünnepeket már pöttyösen töltjük. Nos, a pöttyösödés bejött, de sajnos egy nappal korábban érkezett, így Marci az ünnepségre már nem tudott elmenni. A szívem szakadt meg érte, és még ő vigasztalt: "Anyaaa, nem baaaj, majd megünnepeljük otthooon!!!" Olyan kis okos! :) (Mondjuk, még nem tudja, miről maradt le :D).

Ígyhát december 18-a tiszteletére Marci pontosan 18 pöttyel lett gazdagabb, másnapra viszont szerzett még 50 pontot a bárányhimlő-játékon, és így tovább. A csúcsot Szentestére értük el, akkor 178 db pötty díszítette Marcuskát (több volt rajta a dekor, mint a karifán! :D).

Az egész bárányhimlő alatt az egyetlen negatív élmény az orvosnál ért, aki lecseszett, hogy miért nem az elkülönítőben várakoztunk, mert a bárányhimlő annyira agresszívan fertőző betegség, hogy úgy is elkaphatják mások, hogy csupán egy légtérben vannak. Innentől kezdve ezért aztán sehova nem mertünk menni, a mi lelkünkön aztán ne száradjon senki pöttye! :))

Viszont, tudván, hogy Marci milyen rossz beteg, felkészültem mindenféle habbal, homeóbogyóval, cseppel, szódabikarbónával, vattapamacshegyekkel, és lázcsillapítóval. Ehhez képest a szűk 1 hét statisztikája a következő:

- egyszerre előforduló legtöbb pötty: 178 db,

- lázas percek: 0

- vakaródzással töltött percek: kb. 3

- rinyával töltött percek: 0

- elvakart pöttyök száma: 0

Vakaródzás csak átöltözéskor és fürdés után volt tapasztalható, de akkor is csak tényleg nagyon minimális mértékben, és a PoxClin valóban csodaszernek bizonyult. Árát tekintve jó lenne, ha nem kéne belőle újat venni Emesének! :D

Ma voltunk újra a dokinál, fél órát vártunk a hideg elkülönítőben, míg végül a dottinéni kijelentette, hogy Marci most már gyógyultnak tekinthető, van még rajta egy-két pörk, de már nem fertőz, és nagyon szépen jött ki ebből a betegségből. Még egy szaloncukrot is kapott, amiből totálisan elfelejtett megkínálni, de végtére ez neki járt, hiszen ő volt a hős és az ügyes, amiért ilyen szépen viselte ezt az egész herce-hurcát. Már csak abban bízom, hogy Marci a bárányhimlőt nem cseréli le megfázásra! :D

Fentiek alapján tehát mindenkinek olyan bárányhimlősséget kívánok, mint amit Marcival végigéltünk. Azt hiszem, ha nem a szünet alatt kell kibekkelnünk, amikor úgyis itthon vagyunk, akkor kicsit mérges lettem volna, hogy ezért a semmiségért kell itthon boldogítanunk egymást. Így viszont olyan hozadéka is volt ennek az egész macerának, hogy itthon, édes-négyesben tölthettük a karácsonyi ünnepeket, nyugodtan, kapkodásmentesen, öltözés-vetkőzés-elindulás-megérkezés körüli hiszti nélkül. Rengeteget legóztunk, játszottunk, pihentünk, és reggelente olykor még 9-ig is elheverészhettünk! :)))

Most már nincs más hátra, csak abban reménykedni, hogy Emike is hamar bepöttyösödik, és hasonló gyorsan és egyszerűen túljut rajta... (egyik nap volt is egy kis korai öröm, Emesén megjelent két pötty, ujjongtunk és pezsgőt bontottunk, de holnapra nyomtalanul eltűnt minden... végülis, van még szűk két hete :) )

Marci és a bizalom köre...

... Ahonnan ő ma kipottyant!

Már jó két hete (kábé), hogy reggelente nincs rinya az ovibamenés miatt, és az óvodában sem kell levakarni magamról a gyereket, és betuszkolni a csoportba, hanem vidáman és önként megy, mint egy igazi nagy ovis! Erre nagyon büszke vagyok, és még jobban örülök neki, hogy ezzel egy gond lekerült a vállamról, nem kell minden egyes reggel megfutni újra és újra és újra ugyan azokat a köröket, hogy miért kell oviba menni és miért jobb ott, mint otthon, stb.

De ma kaptunk helyette egy másik gondot, egy nagyobbat, ami már eddig is itt lappangott, tudtunk róla, de reméltük, hogy elmúlik, vagy megoldódik valahogy, de legalábbis a négy fal között marad. Hát nem így lett.

Marciból az oviban ma kitört az állat! De tényleg. Először is kezdte azzal, hogy összerugdosta, meg megtaposta a lányok játékait. Ez már önmagában baj, hiszen itthon sem tűrjük, hogy rongálja a játékait. Ám, amivel feltette az i-re a pontot, az az volt, hogy amikor ezért Zsuzsi néni rászólt, ő nem Marcihoz szokottan (értsd. jól nevelten és aranyosan) felfüggesztette ezen tevékenységét, hanem hozzávágott Zsuzsi nénihez egy dinót (még szerencse, hogy Zsuzsi néninek jók a reflexei, így sem őt, sem más kisgyereket nem talált el!!!), majd ütögetni kezdte, és hozzá úgy ordított vele, mint akinek elment az esze...

Amikor ezeket Zsuzsi néni elmesélte, úgy éreztem, menten megnyílik alattam a föld és én a fortyogó magmáig süllyedek. Köpni-nyelni nem tudtam. Mert ugyan ismerem Marcit, tudom én, hogy nem az a bűbáj-János, aminek az óvodában hiszik, de azért ilyen kirohanása itthon sem volt még!!! Előfordult, hogy köpködött, vagy csapkodott, vagy ütött, esetleg kikelt magából és kiabált dühében. De elég könnyen le lehetett állítani. De ilyet, hogy egy idegen felnőttel ilyet tegyen, az egész csoport láttára... Elképesztő!

Az egyik járulékos rossz az egészben, hogy Zsuzsi néni (aki egyébként feltétel nélkül imádta Marcit és mindig dicsérte, védte, és még ő jegyezte meg a napokban, hogy nagyon régen volt ilyen okos gyerek a csoportban) bizalma Marci irányában összeomlott. Mert, saját elmondása szerint, amióta az oviban dolgozik, ilyen viselkedést EGYETLEN gyerek sem engedett meg magának vele szemben, sem kicsi, sem nagy.

Korábban, még ősszel, Marcinak volt egy hasonló afférja Olívia nénivel, akkor is valahogyan sérült az ő (nem minden esetben jogos) igazságérzete, amit ő úgy torolt meg, hogy (amellett, hogy akkor is ordított), jól rácsapott Olívia néni fenekére. Én már akkor sem tudtam, mit szóljak ehhez az egészhez. Hiszen nem akartam azt sem, hogy az óvónő azt gondolja, hogy nem vagyunk közreműködőek, viszont azt sem tudtam, hogyan és miként "csesszem" le a gyereket amiatt, amit egyrészt órákkal korábban (dühkitörésében, amikor nem tud magáról) csinált, másrészt, az óvónővel közben lerendezték az ügyet, nem akartam nagyon bolygatni.

De most, amikor hazajött az apja, Marci issszonyatos fejmosást és hegyi beszédet kapott, miközben ott kuporgott az ölemben, és éreztem, hogy érti és felfogja, amiket az apjával mondunk neki, és éreztem, hogy szégyelli magát a történtek miatt (de mit várjon az ember egy 3,5 éves gyerektől!?!?!?). És közben potyogtak a könnyeim, mert sajnáltam a gyereket, szégyelltem magam, és kerestem a hibát, mit rontottunk el MI!?

És azóta sem értem, mi lehet ez Marcinál? Miért piszkálódik folyton? Miért ütöget másokat? Hogyan veszi a bátorságot, hogy így szembeszegüljön? Mi hiányzik az életéből? Mit nem adunk meg neki? Mit kellene máshogyan csinálnunk? Hogyan tudnék úgy több figyelmet adni neki, hogy az ne menjen sem Emese, sem más rovására? Hogyan lehetne lenyugtatni az állandóan izgő-mozgó, kíváncsi, kutató természetét? Hogyan űzzem el az unalmát, hogyan inspiráljam, hiszen sokszor az unalom miatt vergődik csak, de alig van pár dolog, amivel leköthető a figyelme... Mégiscsak pszichológusnál fogjuk végezni? Borzasztó elkeseredett vagyok miatta. Főképp azért, mert valóban egy átlagon felül értelmes gyerek, és egyszerűen vannak olyan dolgai, amivel nem tudunk mit kezdeni. Lehet, hogy pont a túlzott értelme a gátja!? Hogy az agya többre lenne képes, mint amit a teste megenged? Hány év még, amíg a teste utoléri az intellektusát? Utol fogja egyáltalán érni valaha? Vagy hamarabb kallódik el, és sütik rá a kezelhetetlen, magatartászavaros, figyelemhiányos bélyegzőt? Nem akarom, hogy a vidám, okos, vicces, és egyáltalán imádni való gyerekemből egy félresikerült felnőtt váljék, hogy megutálja magát, hogy megutálja az életet, hogy a zötyögve beinduló önbizalma összeomoljon... Hova forduljak? Mit tegyek? Hogyan fejlesszem? Mit csináljak...?????

Beszélő babák

Döbbenetes, hogy ezek a kis szarosok (= szeretett gyermekeim), hogy szippantják magukba a tudást! Pl. Emike még néhány hete minden mozdonyt Thomasnak (Tsza) hívott, és alig győztük magyarázni, hogy:

- Neeem, a piros mozdony nem Thomas, hanem az a James!

- Tsza!

- Nem, nem, az a James!

- Tsza!

- Emike, a Thomas kék, ez a mozdony piros, James-nek hívják!

- Tsza!

... stb.

De ma már simán van Dódon (Gordon), Dzsém (James), Dí-zel, a nagy kedvenc Dí-zel-tíííz, meg persze Tsza is! És félelmetes, hogy már ezen a szinten képes megkülönböztetni a mozdonyokat - ami egy átlagos felnőttnek viszont elég rendes fejtörést okoz! :D

A legújabb ismerős: Nátton! Akit mit Kisvakondnak ismerünk. Emike pár napja Kisvakonddal alszik, Kisvakonddal megyünk Marciért az oviba, és napközben is többször megeteti Kisvakondot a saját főztjével (néha a Babát is, de Baba mindig dob egy hátast, és úgy mondja, hogy Nyam-nyam-nyam!). Igaz, hogy Kisvakond még Vatton (Marci szerint a Vakond) korában érkezett a családba, de Marci egyöntetű ellenállást érzett mindenféle aranyos, szőrös, puha, és egyéb plüss és nemplüss állat irányában, így Vatton a plüssállat-elfekvőben találta magát. De most elérkezett az Ő nagy pillanata is, bevonult Emese ágyába!!! (Huhh, ettől én is sokkal jobban érzem magam, hiszen az tudott, hogy a tárgyaknak, de főképp a plüssállatoknak is van lelkük!)

Emese beszédfejlődésére igen nagy hatással van Marci! Az ember azt gondolná, hogy Marci mellett mindenki (még az enyém is) beszédfejlődése visszafelé halad, de Marci gondoskodik Emese korai fejlesztéséről azáltal, hogy "Emese mondd, hogy..."-t játszanak. Ez így néz ki:

- Emese, mondd, hogy ajtó!

- Aaató!?

- Most mondd, hogy asztal!

- Asztaa!?

- Most mondd, hogy szék!

- Szééé!?

- Most mondd, hogy katicabogár!

- Tutu-tete!?

- Anya, Emese azt mondta, hogy katicabogár!!

Azért igyekszünk a babajeleket megtartani, és továbbfejleszteni. Sokszor nagy segítség, hogy nem kell a fél világot végigkérdezgetni, mire kiderül, mit is akar a szentem, hanem simán mutatja a jól bejáratott jelet. A legelső jelek az enni-inni-vége(elégvolt) szentháromságra összpontosultak, ami máris minőségi ugrás volt az - aaah-aaah-aaah-hoz képest! (Marcinál nem jutottunk messze a jelelésben, mert az állandó EEETY-et hamarabb felváltotta a valódi beszéd. És nekem úgy tűnik, azóta sem hagyta abba, és egyfolytában csak beszél... :) )

Marci beszédről annyit kell jelen irományban megjegyezni, hogy a remekül kialakult magyar szókincse (ami szerintem magasról simán veri egy-egy felnőtt szókincsét!) mellé most bejött az óvodai angol tanulás. Marci pedig nagy örömmel és buzgalommal gyakorolja az angolon tanultakat (először óriási örömünkre és büszkeségünkre, majd néhány nap konstans dággi-dággi hallgatása után inkább bosszúságunkra!). Képes ugyanis akár egy álló órán keresztül énekelni a dággi-dággi-mézsmázsmózs-számbádi-fródit-frommájhóm dalt, és akkkkárhányszor javítom, ő annyiszor újra mézsmázsmózs-ol újra és újra és újra és újra. Rémes! Már megy a számolás 10-ig (ván, trú, stb.), és a veriztumpkin-veriztámpkin-hirájem-hirájem-hávárjútudéjszőr-veriverájtenkjú-ránövéj-ránövéj. Ezt néha felváltja néhány tízpercre a Lassan jár a csiga-biga, majd újra átcsap dággi-dággi-mézsmázsmózs-ba, meg egyéb rongyosra hallgatott dalocskába (pl. a Thomas erősen megrövidített és összezagyvált változatába). A minap pedig egy csiga-biga-gyere-ki folyam végére a Where is thumbkin dallamára ezt énekelte: Luuukács Kendeee, Luuukács Kendeee... Rémes! :)))

Erről jut eszembe, hogy alakulnak az ovis viszonyok is. Legalábbis olyan szintén, hogy amikor kirándulni mennek, és Marcit (kicsi lévén) párba rakják egy nagyobb gyerekkel (főképp lánnyal, mivel a lányok gondoskodóbbak, meg többen is vannak), és megkérdezem, miről beszélgetett a Dórival/Zitával, ő csak annyit mond, hogy semmiről, mert a fiú meg a lány nem passzol. (Remélem, ez az elképzelése azért majd még változik!!!) De pl. megtudtam, hogy a Balázzsal szoktak sínt építeni, és a Marcival henteregni, meg birkózni. Sőt, ezzel kapcsolatban az is kiderült, hogy a D.Marci otthon azt mondta az én egyszem fiamról, hogy "nagyon aranyos a kis Marci"!

Mindazonáltal Marcival egyre több afférem van a kérdés-válasz-válaszranemfigyelés okán, és már napi szinten többször veszünk ezen össze, hogy 1.) Ha kérdez valamit, figyeljen oda a válaszra (és ne kérdezze meg újra 2 perc múlva ugyan azt, és ne kérdezzen vissza háromszor, hogy mitmondtál??). 2.) Ha nem érdekli a válasz, akkor ne kérdezzen! 3.) Csak azért ne kérdezzen, hogy járjon a szája! 4.) Ha mondandója van, mondja, de ne adja a számba azokat a kérdéseket, amelyek az ő mondandóját hivatottak végszavazni. Nem és nem! Értem én, meg lassan kezdem elfogadni is, hogy Marci egy átlagos szintnél magasabb intellektussal rendelkezik, de engem erre senki nem készített fel!!! Most meg csak próbálom utol érni a szárnyaló gondolatait... És ez az, amitől 3 és fél éve folyamatosan fáradt vagyok...!

De visszakanyarodva Emeséhez, meg úgy általában a gyermek beszédelsajátítási folyamatához (és ekkor hőn szeretett Dr. Czeglédi Csaba tanszékvezetőm jut eszembe az ő language aquisition vesszőparipájával), elképesztő, hogy néhány hónap leforgása alatt az aaah-aaaah-aaah szintjéről eljutunk a többé-kevésbé már érthető szavakig (labda = babba, törölköző = töjö-töjö, pelenka = peluss-ka, káposzta = tátotta, és sorolhatnám), majd egy hirtelen ugrással a pár szavas és az összetett mondatok szintjére. Az óvodában döbbenek rá mindig, hogy nem telik bele sok idő, és már két karattyoló porontyom lesz, kapkodhatom majd a fejem, hova figyeljek. Valamint bízom abban is, hogy esetleg Marcinak csökken majd irányunkban a közléskényszere, és Emesével képes lesz értelmes beszélgetést folytatni.

Marcell in English!

Korábban aktív, de az angoltanítástól immáron nyugállományba vonult én, kíváncsian várta a mai angol nyílt napot az oviban. Marci egy ideje már énekelgette itthon, hogy dági-dági-mézsmázs-mózs (Doggy, doggy, where's my bone? Somebody stole it from your home! Who stole the bone? I stole the bone!), meg hogy Máj ném iz Marci, Máj ném iz Marci, Decc máj nééém. De hogy milyen lesz ez az angol, csak találgatni tudtam volna, azt meg minek?

A helyzet az, hogy Kinga néni irtó aranyos, kedves, és határozott! A gyerekek körbeültek a szőnyegen (Marcusom a szőnyeg közepén, úgy látszik a szélén nem jutott neki hely :) ), Kinga néni pedig elejétől-végéig csak angolul szólalt meg (imádom ezért!!!). Volt egy köszöntő-dal Daisy-vel (aki egy kis rózsaszín egér(?)), ennek során az új gyerekeket (a kicsiket) külön is köszöntötte. Aztán volt egy számolós rész, amikor Kinga néni először is kérdezgette a gyerekeket, hogy pl. milyen színűek voltak a kacsák, hány kacsa volt, stb. A nagyobb gyerekek tudtak is rá válaszolni, egész szépen!

Aztán mindig valaki más, szépen össze is számolta, hogy hány kacsa, ló, felhő, stb. van a képen. Marcusom is számolt! Egészen ötig! Angolul! Egyedül!!!! Segítség nélkül!!!!!! Hát, én majdnem lefordultam a székről nagy felfuvalkodottságomban, olyan büszke voltam (még majdnem meg is hatódtam! mi lesz anyák napján!?!?). Marcus időnként ki-kilesett rám, és én mindig nagyon büszkén és biztatóan mosolyogtam vissza rá!

Kinga néni nagyon ügyesen oldotta meg, hogy amikor a kicsiknek már kezdett lankadni a figyelme, akkor megint bedobott egy éneklős-mozgásos részt. Pl. volt az ujjszámolgatós ének (Where is Thumbkin?), amikor minden ujj egy-egy úr, aki eljön, köszön, aztán elköszön és elfut. Marci drágám próbálta követni, de az valahogy nem ment, hogy a megfelelő ujját szedje elő, és még a dalra is fókuszáljon. Úgyhogy az lett a vége, hogy amikor véget ért a dal, Marci megszámolta az ujjait, és közölte, hogy négy! :D

Aztán jött a bubble-gum játék (Bubble-gums, bubble-gums in a dish, how many pieces do you wish?), a gyerekeknek mondaniuk kellett egy számot, és annyi rágógumit kaptak a markukba. De gondolkodni kellett, mert egy számot csak egyszer lehetett mondani. Az eleje még könnyen ment, de ahogy fogytak a számok, egyre nehezebb volt olyan számot mondani, ami még nem volt. Végül csak a kilences maradt, itt Kinga néni megkérte a gyerekeket, aki tudja, melyik szám maradt ki, súgja a fülébe. :)) És volt aki tudta!!!! Olyan okosak ezek a gyerekek!!!

És végre-valahára, elérkezett a dági-dági játék (végre élőben is láthattam, hogyan játszák), és Marcuskám is sorra került - noha ő soha sem jelentkezett semmire, mégis szívesen részt vett mindenben, amit kértek tőle (külön köszönet Kinga néninek, hogy a nem aktívakra is odafigyel!). És milyen nagyon ügyesen mondta a kérdésre, hogy I stole the bone - a Dóri ki is találta, hogy Marci volt a csontlopó. És amikor Marci jött a sorra, hogy megkérdezze Who stole the bone?, nem kellett noszogatni, meg súgni neki, teljesen ösztönösen jött belőle a kérdés! :))) Aztán nem tudta, hogy ki az, hátrafordult, és úgy mondta: Levente? :D Kicsit mindenki mosolygott. Aztán gyorsan visszafutott a helyére! :)))

Végül jött az elköszönés, és a gyerekek nagyon-nagyon édesen énekeltek. Még mintha Marci is tátogott volna valamit. Számomra teljesen lenyűgöző, hogy az én örökmozgó, semmire sem összpontosító gyerekemet is jó fél órán keresztül oda lehetett szögezni a szőnyeghez, és figyelt, és koncentrált, és próbálkozott ő is. Istenem, ha csak egy kicsit többször tudna itthon is ilyen lenni! :((((

Szóval, újból megbizonyosodtam róla, hogy Marcuskám nagyon jó helyen van, és előre örülök neki, hogy Emese is jó helyre fog kerülni (és valószínűleg legalább egy évet együtt is fognak járni! na az érdekes lesz). Az óvónők már eddig is nagyon szimpatikusak voltak, és már Kinga nénivel is váltottam pár szót, de most még inkább belopta a szívembe magát. Hihetetlen, hogy már 20 éve(!!!) van itt az oviban, és mégis úgy bánik ezekkel a gyerekekkel, mintha most kezdte volna, szeretettel, örömmel, jókedvvel. Csak irigyelni tudom ezért. Hát, hiába, van, aki tanításra termett, és van aki nem. :) Asszem jól tettem, hogy otthagytam ezt a pályát, belőlem hiányzik ez a lelkesedés és önbizalom (vagy lehet, hogy a nem megfelelő környezet a Berzeviczyben kiölte belőlem?). Mindenesetre nagyon jó érzés látni, hogy hogyan bánnak a gyerekeinkkel, miket hoznak ki belőlük, és közben még jól is érzik magukat - gyerek is, felnőtt is, egyaránt!

Egyetlen rossz dolog volt csak, hogy az angol végeztével Marci rákezdett a "maradjittvelem", "nemenjel", "nagyonfogszhiányozni" slágerdalokra. Szegény Olívia alig bírta Marcust tartani, ő meg csak küzdött, hogy átvegyem, én meg roppant szar és genyó és rohadék anyának éreztem magam, amiért nem vettem ki Olívia néni kezéből (megjegyzem, Olívia néni igen határozottan fogta Marcit, ha meg is fordult volna a fejemben, akkor sem tudtam volna kicsavarni a kezéből, és ezért hálás vagyok neki!). Aztán puszik és elköszönés és egy kis biztatás, és már rohantam is, hogy el tudjak szökni. Jajj, ez a része borzasztó. De akkora élmény volt látni a gyerekeket, és köztük az ÉN Marcimat, ahogy óvodáskodik! :)))))

Roppant büszke vagyok erre a kis pocokra!

Ősz, babajátszó, guccsi, meg a Makk Marci

Nem akarom elkiabálni (főleg, most, hogy beütött az esős idő), de úgy tűnik, Marcusom kilábalt a takonykórból, és már Emese orrából is alig lehet szippantani esténként. Napközben meg már szinte nincs is rá szükség (tegnap meg szegénykém inkább elaludt ebéd és orrszívás helyett együltő porszívóval játszás közben a babzsákon). Pedig Marciék az ovival tegnap a Margitszigeten is voltak, és mint megtudtam a Kata(!) nem adta rá a mellényt (igen, ezen izgultam egész délelőtt, hogy nem lesz rajta a mellény! :( ), de még ma sem kezdett el szipogni, így reménykedek, hogy megússzuk a (szó szerint) rá-fázást. És emellett nagyon bízom a sokak által dicsért Forever Kids vitaminban (amit csak FLP KIDS-ként emlegettek, én meg addig kutattam, míg kiderült, hogy ez a Forever Living Products lánc egyik terméke, viszont hálistennek kapható a Jókaiban! 120 db van benne, vagyis a két kölöknek is 2 hónapig kitart. És az szólt még mellett a többi vitaminnal szemben, hogy egyik alkotórésze sem haladja meg a napi ajánlott beviteli mennyiség 100%-át. Félnék attól, hogy túlvitaminozom a gyerekeket. Szóval, azt mondták sokan, hogy amióta ezzel tömik a gyerekeket, azóta az orvos környékére sem mentek. Hát akkor már inkább vitamin, mint gyógyszer, és főleg inkább vitamin, és nem oltás!!!)

Marci sokat változik mostanában - előnyére. Azt vettem észre pl., hogy bizonyos dolgok tekintetében sokkal szófogadóbb, sokkal kevesebb szólásra pakol el maga után, és Emesével is olykor kis atyáskodóan bánik. Tanítgatja, könyveket mutogat neki, magyaráz. Emese pedig figyel és tanul! Bár sokszor megmakacsolja magát, és nem engedi, hogy Marci segítsen neki, vagy megmutassa, hogyan kell valamit megoldani. Ilyenkor elég durván utasítja el: lökdösi, ütögeti, elszalad, elfordítja a fejét, stb. Nekem meg szívem szakad ilyenkor Marciért, mert tényleg a jó szándék és a segíteni vágyás hajtja, és ilyenkor olyan kis szerencsétlenül tud ott állni... Kis érző lelkű drágám. Meg sír, ha Emese elkalapálja, vagy elveszi a dolgait, de ilyenkor véletlenül sem bántaná Pepét. Aztán féktelen jókedvében, vagy féktelen unatkozhatnámban azért belecsíp, vagy megkopogtatja a fejét, vagy ráüt egy fasínnel a hátára - öröm az ürömben, ha Pepét nem fájdalmasan találja el, az fel sem veszi! Gyakran elnézem őket, és mintha Marci lenne a lány, Pepe meg a fiú - azon túl, hogy Marcira tapadnak a csajok az oviban is, Pepe meg nagyon kis bújós tud lenni, ha éppen olyan hangulata van. Igazi macska! :D

Marcuska kezdi név szerint is megismerni a csoporttársait is. Először is, ott a barátnője, Lujzi (tündéri kislány, jófej anyukával!). Aztán Zita, aki (Marci jellemzése szerint) buta és fel van fújva az arca (és napocska a jele). Szilvi, aki mindig sír. (C)rossz Máté, aki sokszor rossz, és mindig bepisil. A Kende, aki elveszi tőle a kék kocsit, meg az utcaseprőgépet (meg a vonatot is néha). A Kata, akinek mellette van a helye az öltözőben, és ő szokta ráadni a cipőt. És a Danival szokott kocsikázni. Meg állatozni is a Danival szokott, meg a Lujzival is. Meg vonatozni is velük szokott, meg a Kendével (aki mindig elveszi tőle a kék kocsit!). És már egész jól ki lehet belőle húzkodni (igaz, még mindig harapófogóval), hogy miket művelnek az oviban. Pl. tudom, hogy hétfőn, amikor a Margitszigeten voltak, a Zita mellett ült a buszban, és az ő párja volt végig, de nem beszélgettek, mert a Zita lány, ő meg fiú, és az úgy nem passzol! Ja, és makkot meg mogyorót gyűjtöttek a Margitszigeten, és abból majd készül valami őszi dísz, de még nem most, mert Olívia néni még lapítja!

Ma délután pedig Marcusom azt kezdte el énekelni, hogy My name is Marci, My name is Marci, That's. My. Name! :D:D:D És ezt tanultam ma tőle:

Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki! 

(Utólag rágugliztam, mi ez, és Csoóri Sándor Dióbél bácsi c. verse. Marci kicsit módosított rajta, annyiban, hogy "... kinyílik a sompatuja és szamóca, előmászik vén Dióbél bácsi..." :D:D:D).

De ezeket már teljesen magától adta elő, amikor egyszercsak bevillant az okos fejébe az új tudomány.

Pepémmel pedig ma babajátszóban voltunk. Először visszahőköltem, hogy mennyien vannak (és gyanítom, télen még többen lesznek!), de végülis jól töltöttük el azt az egy órát. Volt ott mászóka, csúszda, libikókák, kukachinta, labdák, lábbalhajtósok, kis asztaloknál fogantyús kirakók, meg formaegyeztetők, meg némi duplo is. Emese hiányolta az alagúton átmászkálást, ezért ő ezen hiányosságokat a körbe egymás mellé rakott székek alatt mászkálással egészítette ki. :D Hazafelé a buszon volt is nagy ásítozás, meg ebéd előtt asztalnál fejtámasztás. Izgultam is, hogy megint ebéd nélkül alszik el, de legyűrte a kaját (sőt, nagyon prímán bekajált), és szépen aludt!!! Állítólag ezentúl minden kedden lesz babajátszó (eddig kéthetente volt), ezzel a kedd délelőtti program kipipálva.

Meg igazából rájöttem, hogy most, hogy Pepét már nem kell mindenáron babakocsival fuvarozni, sokkal messzebbre, és több helyre eljuthatunk. Így voltunk gyalogosan ügyet intézni a Teve utcai Kormányablakban, és így tervezem, hogy a héten eljutunk a Kálvinra nyomtatni. Meg egy későbbi cél még az Ikea, de az elsősorban nem csak Pepétől függ! :s (Meg aztán nekem lett egy csudijó gumicsizmám, így aztán már még esőben is sokkal szívesebben dugom ki az orromat itthonról, mint eddig!!! - Jaj, és ha már gumicsizma. Ma jó nagy eső esett, és Marci is guccsiban ment az oviba, és nagyon jókat szórakozott rajta, hogy belegázolt az óriási pocsolyákba, rúgta a vizet, és tapicskolt - nekem meg végre nem kellett valamiért rászólni, önfeledten tapicskolhatott; meg én is beszálltam egy kicsit az én új guccsimmal! :D)

Marcusom ma a sütisütésből is rendesen kivette a részét. Tésztát kevert (robotgéppel és nagyon nevetett, hogy rázta és csikizte a kezét), lisztet mért, cukrot kanalazott, masszát öntött... és csudaszuper sütink lett! :)))

És mintha Marci figyelme, vagy a koncentrációja is hirtelen fejlődésnek indulna mostanában. Már sokkal hosszabb ideig játszik a favonatokkal (és egyre kreatívabb pályákat épít egyedül), és nem csak az a cél, hogy minél több vagont és mozdonyt kapcsoljon össze. Van, hogy több különálló szerelvény is megy a pályán, és Marci sokszor azt figyeli, hogyan fut be a szerelvény az alagútba, vagy fel a hídra, és nem az ész nélküli robogás a cél. Ma pedig úgy játszottak együtt Pepével, hogy végre Emese sem csak rombolni akarta Marci pályáját, hanem amíg Marcus szerelvénye a pálya egyik szakaszán haladt, addig Emese mozdonya az átellenes oldalon futott. Így játszottak ezek. Együtt! Tündéri babák!!!

Biztató hát, hogy egy hónap elteltével, Marcuska még mindig szívesen megy az oviba, és jó látni, hogy szépen és okosan bánnak velük, meg hogy milyen sokat tanul!!! :)

Egészséges igazolás

Nahát! Ez a pillanat is eljött! Elegem lett abból, hogy Marci itthon lébecol, én meg ettől úgy érzem magam, mintha gúzsba lennék kötve, és sehová nem haladok.

Igazság szerint, a gyerek kb. azóta taknyos, amióta a második héten szerdán egyszál mezítláb volt az udvaron délután, és akkor már kezdett hűvöskézni az idő. Másnap elkezdett folydogálni az orra, pénteken már ömlött a taknya, úgyhogy itthon tartottam. Hétfőre egészen jól lett, azt a hetet végig járta, de folyamatos lelkifurdancsom volt, hogy taknyosan megy a gyerek oviba (nem volt vészes, párszor ki kellett fújni az orrát). Péntekre azonban már elég rendesen benáthásodott, és vasárnap anyóséknál még a láza is felszökött, úgyhogy azon frissen melegiben le is mondtam a hétfői ebédjét. A taknya meg már nem sima vizenyős megfázás-takony, hanem kezdődő letapadós sárgás-zöldes-aligkijövős. Na, mondom, így aztán végképp nem vihetem a többi gyerek közé, úgyhogy kedden is itthon maradt. A délelőtt még csak-csak elment, de ebéd környékén már a falat kapartam, és elhatároztam, hogy csak egy maradhat, vagy ő megy óvodába, vagy én, de egyikünknek muszáj megpattannia, mielőtt az agyam pattan szét.

Délutáni szunya után, miután fél órás könyörgés-szépenkérés-parancsolgatás-durvánrászólás után sem hagyott alább a nemakarokdoktornénihezmenni hiszti, hónom alá kaptam a két gyereket, levittem az orvoshoz, és közöltem vele, hogy adjon nekem egy egészséges igazolást, mert már egymás agyára megyünk itthon, így ha nem akar komolyabb családi tragédiákért felelősséget vállalni, engedje meg, hogy elvigyem az oviba a gyereket. A doki hümmögött, hammogot, nem nagyon tetszett neki az ügy, mert hogy bent nem tudják kezelni, stb., de abban állapodtunk meg, hogy ebéd után hazahozom, és majd itthon kiszívom az orrát, meg kezelem, stb. (bal alsókar behajlít, és ütemesen lenget - HÁT EZT!)

Vettem jóféle orrcsöpit, hálistennek kétfélét, mert a két gyereknek eltérőek az orrfolyási szokásaik, és vitaminnal, meg optimizmussal felvértezve holnap elviszem a gyereket az óvodába.

Nem mellesleg azért is döntöttem így, mert holnap a Vasúti Történeti Múzeumba (Marci hívta így :D) mennek, és ahogy este beszélgettem erről Marcussal, egészen be volt sózva, hogy mi lesz ott, és miket fog látni, meg mire fog felmászni, úgyhogy egyre inkább megerősítve érzem magam abban a döntésemben, hogy az amúgy kutya-baja-gyereknek nem itthon, hanem a szuperoviban a helye, ahol mindenféle szuperhelyekre mennek és szuperdolgokat csinálnak. És mindeközben én is megőrzöm az épelméjűségemet!

Pedig nemrég még azon pityeregtem, hogy jaj, de üres lesz a ház Marcuska nélkül!!! :((( (Akkor most rossz anya vagyok!?)

Kézműves Marci :)

Napról napra új oldaláról mutatkozik be Marcus. Ma például karkötőt fűzött Pepének és nekem (a fotót majd csatolom). Az én karkötőmet akkor kezdte el fűzni, amikor bementem érte az oviba - ma ugyanis egész nap szakadt az eső, és nem mentek ki uzsi után (sem) az udvarra; fűztek. És Marcus nagyon ügyes volt!!! Próbáltam volna itthon rávenni, hogy kis szívószáldarabkákat fűzzön fel egy vékony gumiszalagra... Nahiszen! :))) De nagyon szép karkötő lett, megőrzöm, ameddig csak lehet!

És azt is megtudtam ma Marcustól, hogy délelőtt kifestette a Ház-jelét, de nem lehetett még elhozni, mert lapítják, mert meghullámosodott. :) (Vagyis gondolom, szárítják és lapítják, mert hullámos lett a festéktől). Kíváncsi vagyok nagyon, milyen lesz a mű (szerintem még a falra is kitenném! erről jut eszembe, majd a szobájukban rendezünk kiállítást a művekből!!!)

Ami a fő jó, hogy ma reggelre beköszöntött az ŐSZ! :( Ez azért jó, mert nincs napközben elviselhetetlen hőség, viszont azért rossz, mert már nem másfél óra alatt száradnak meg a ruhák, és emellett teljesen felkészületlenül ért az egész napos esőzés. Reggel nem is tudtam mit adjak a babákra, amiben nem áznak szarrá (figyelem! visszatérő motívum lesz!) az oviig meg vissza. Aztán, amikor már lent álltunk a kapuban, Pepével a babakocsiban, és rájöttem, hogy így nem tudunk eljutni az oviig, akkor vis major történt, és megkértük Apát, dobjon el kocsival, meg hozzon is haza... Úgyhogy szegénykém (ezért fürdeni sem volt ideje! - szegény kollégák :D) azonnal rohant, és fuvarozta a családot az oviba. És miközben kötötte be Marcit az ülésbe, és kopogott a hátán az eső Marci így sürgette: "Apa, siess már, mert szarrá ázol!" Csak tudnám hol hall a gyerek ilyesmit!?

8 után nem sokkal estünk be, de Olívia néni elnéző volt, hogy esős időben ennyi belefér - huhh. Délutánra előkapartam Marcinak egy pár gumicsizmát, meg egy vízhatlan kabátot. Pepére nem találtam rendes kabátot, úgyhogy kapott egy melegebb pulcsit, és végig cipeltem az oviig. Ha még néhány métert kellett volna mennünk, azt hiszem, tőből szakadt volna ki mind a két karom, a végbelemig száll le a vesém, és az óvoda kapujába köpöm a tüdőmet. Az oviban Marci megkapta a vízhatlan kabátot, Pepe meg a széldzsekit, ami úgy tűnt, kevésbé szívja magába az esőt, mint az a szőrös-plüss pulcsi, amit volt eszem ráadni. :(((

A helyzet az, hogy baromira hiányzik ilyenkor nekem Anya, aki felkészíthetne az ilyenkor szokásos teendőkre, mert magamtól nincs semmire eszem. :((( Szóval, holnap-holnapután megpróbálok beszerezni nekik vízhatlan, de nem meleg cuccokat (esőkabátok, gumicsizma Pepének), és asszem ideje lesz átnézni a sapka-sál és kesztyűkínálatot is, mielőtt beköszönt Tél Tábornok, és mindkét gyereknek lefagy a feje.

Úristen, de analfabétának érzem magam ilyenkor... :(((